26. rész

Sziasztok! 

Ugyan némi szünet állt be a blogon, de ettől függetlenül a részek még ha némi csúszással is érkezni fognak. :) Tudjátok az élet szar, és azt hiszem nem is kell mélyebben bele mennem, mert biztosan tapasztaltátok már... Na, mindegy nem akarok panaszkodni, szóval hagyjuk is. ;) 
Mindenesetre szeretném, ha támogatnátok egy-egy kommentel a munkámat, mert igazán jól esne. Köszönöm előre is annak, aki megteszi. :D 
Puszillak bennetek, 
Evangeline

Úgy döntöttem kivételesen én lepem meg a kedvesemet ébredéskor. Kiosontam mellőle, majd kisettenkedtem a konyhába. Kávét öntöttem, és rohadtul ráviszketett a kezem a cigire, de helyette kekszet rágcsáltam puszta kényszercselekvésből. Két kis hang munkálkodott bennem: az egyik azt sugallta gyújtsak rá nyugodtan, a másik szerint csak ártok vele a babának, az utóbbira hallgattam. Bekapcsoltam a mobilom zenelejátszóját, bedugtam a fülesem, és neki álltam összeállítani a tésztát. Pont a serpenyőt raktam fel a gáztűzhelyre, mikor orvul valaki megijesztett. Ösztönösen felsikkantottam, és odacsaptam a merőkanállal.

- Most miért, Pindurka? – a bokszergatyás gitáros kapott egyet a karjára. Bűnbánó arccal bámult rám, és én cseppet sem bántam, hogy megütöttem.

- A szívinfarktust hoztad rám! – fakadtam ki. – Mit vártál cserébe puszit a pofidra? – vontam fel a szemöldököm.

- Annak jobban örültem volna – megdörzsölte a vörös foltot.

- Minek örültél volna jobban? – a szintén félmeztelen Andy botladozott elő a szobából. Hatalmasat ásított, majd az ujjaival megigazította a kusza tincseit. Leült Ashley mellé, majd kidöntötte a fekete koffein löketet, és kipöckölt egy szál cigit.

- Ha a barátnőd megszeretget, ahelyett, hogy lecsap a merőkanállal! – még mindig nem múlt el a sértődöttsége.

- Megijesztett, szóval megérdemelte – vontam meg a vállam. Olajt locsoltam a serpenyőbe, és vártam a sercegést.

- Pindurkának adok igazat – biccentett felém.

- Hé, haver tegnap érdekes beszélgetést hallottam a másik szobából – terelte a témát. Fél füllel hallgatóztam, miközben két adag palacsinta tésztát engedtem a pattogó olajba. – Tudod, vékonyak a falak… - próbált védekezni a tarkóját vakargatva. – Szóval gyereketek lesz… - habozott picit várva a megerősítést. Hirtelen bennem akadt a levegő, Andy pedig kikerekedett szemekkel nézett rá. – Nekem semmi bajom vele, de a banda ezt meg fogja sínyleni, ugye ezzel tisztában vagy? Borzalmas időzítés, tekintve, hogy most kaptunk lehetőséget a karrierünk beindítására. Nem bírsz egyszerre apaként Pindurka mellett lenni, és turnézni velünk. Lehetetlenség kivitelezni a kettőt, és ismerve a hülye fejedet tudom, hogy emiatt nem lépsz majd le, és bevállalod a szülő szerepet, kerüljön akármibe is. De a Black veil Brides nem oszolhat fel, pont most mikor esélyt kaptunk a berobbanásra. Nem hagyhatsz minket cserben… most különösképpen nem. Mihez kezdünk énekes nélkül? – a nagy nőcsábász a sírás szélén állt, és ettől megszakadt a szívem.

- Igazad van – biccentettem én is a könnyeimmel küszködve. – Tönkre teszek mindent, szóval vagy lelépek, vagy abortuszra megyek. Elfelejtjük az egészet, mintha mi sem történt volna – igen, ez lesz a helyes döntés! Nincs jogom tönkre tenni más álmait a saját önzőségem miatt.

- Mi a fenéről beszélsz? – kapta el a karomat Andy közelebb rántva magához. – Be ne dőlj, ennek a sok maszlagnak, amit összehord, megértetted? Ez csak rólad, és rólam szól, világos?

- Meg kell fordítanom a palacsintát – elhúztam a kezem. Nem akartam, hogy megint azt lássa, milyen gyenge is vagyok valójában. Ismét falat emeltem az érzelmeim köré. A sütögetésnek szenteltem a figyelmemet. Tudtam, hogy ismételten a lelkébe gázoltam, és idővel, majd helyre kell hoznom a károkat.

Mind a hárman unottan tologattuk az elkészített reggelit. Vártuk melyikünk szólal meg először. Olyanná váltunk, mint a Rém rendes család. Ordítani tudnék kínomban, de nem akartam megtörni a csendet.

- Most én vagyok a seggfej, mi? – Ashley döntött úgy, hogy elkezdi a beszélgetést. A gyomrom kavargott és megint a hányinger kerülgetett. A fejem zsongott, a szívem a torkomban kalapált.

- Csak rávilágítottál a dolgokra – vettem automatikusan a védelmembe felkapva a fejemet.

- Te most kinek az oldalán állsz? – csapta le dühösen a barátom a villáját. Lángoló tekintettel nézett rám.

- A józan ész oldalán – tartottam a szemkontaktust.

- Azt hittem már megtárgyaltuk ezt… - félbe hagyta a mondatot, és várta, hogy helyette fejezzem be.

- Nem ingázhatsz folyton közöttünk és a banda között – most rohadtul vágytam egy szál cigire, hogy lenyugtassam az idegeimet. – Egyedül nem boldogulok… - az arcomat a kezembe temettem, és végre utat engedtem a könnyeimnek. A szék csikordulásából kikövetkeztettem, hogy felkelt. A következő pillanatban már hátulról ölelt át.

- Jaj, kicsim olyan butus vagy! – megsimogatta a fejemet. – Ha kell, megesküszöm az élő Istenre – hűha, ateista lévén, ez nagy szó a szájából. – és megtalálom a módot, hogy klónoztassam magam.

-  Hülye vagy! – gyengéden megütöttem az alkarját, de már nem bírtam nem mosolyogni.

- Csak szerelmes – vonta meg a vállát.

- Szóval a bandának annyi – sóhajtott Ashley szomorúan. Lerakta a villát, és hátratolta a székét. – Megmondod a fiúknak vagy, intézkedjek helyetted?

- Nem fogunk feloszlani – Andy szabályosan felháborodott a feltételezésen, sértésnek vette.

- Miért erőszakolod rá a dolgokat? Szerintem nem akarja a babát, és ha nem lenne a kicseszett vallásos nevelésed, akkor te is elleneznéd. Haver, még csak 18 éves, miért baszod el az életét? – vajon a múltkori ivászatunk volt rá ekkora hatással, hogy a jelképes szárnyai alá húzott? Kicsit furcsállottam mi ez a hirtelen kitörése.

- Most Loláról van szó igaz? – a barátom felkelt, és a hajába túrt. Hogy lefoglalja a kezeit megint rágyújtott.

- Ki az a Lola? – kaptam fel a fejemet. Csak nem egy újbóli titokzatos ex a múltjából? Úgy fest több csaja volt, mint ahány csillag ragyog az égen.

- Őt ne merd bele keverni! – ökölbe szorult a keze dühében. Ajaj, attól tartok érzékeny pontra sikerült tapintania.

- Na, jó én leléptem! – keltem fel. – Rendezzétek le, és hagyjatok ki belőle! – túl szűkösnek éreztem a lakást, és térre vágytam. Némi szabadságra áhítozom, hogy kiszellőztessem a fejemet. Távol a sok szarságtól. – Ne merj követni! – fenyegettem meg a mutatóujjammal.

- Hova mész? Nem akarom, hogy egyedül mászkálj! Bármelyik sarokról veszély leselkedhet rád – Andyben rögtön feltámadt az őrangyal szerep.

- Felhívom Carolinet, és ígérem, hogy olyan helyen leszünk, ahol nem sokan tartózkodnak majd. Így megfelel, apuci? – a kérdést kicsit gúnyosnak szántam, és úgy is csapódott le. Az arca felvette az aggódó barát kifejezést.

- Csak féltelek, ennyi az egész – közelebb jött, és ölelésbe font.

- Igen tudom – felpipiskedtem, majd megpusziltam.

Caroline az első csörgésre felvette a mobilját. Kitörő lelkesedéssel fogadta, hogy csajos délutánra invitálom. Fél órával később már be is gördült az autójával a kocsi feljárójukra. Elköszöntem Andytől, majd beültem és becsuktam az ajtót. A barátnőm persze azonnal faggatni kezdett, hogy miért vágott olyan képet, mint akinek meghalt valakije. Úgy éreztem tartózom neki némi magyarázattal, így felfedtem a sztori egy igen csak aprócska szeletét. Elárultam, hogy babát várok, de nem akartam bele keverni a szarságainkba, így kihagytam Wilkinst meg a vérdíjat tűztek a fejemre részt. Felsikkantott örömében, és gratulált, hogy milyen szerencsés csaj vagyok. Hát, én nem így fogalmaznék, de ráhagytam. Viszonylag elég sokáig tűrtem a locsogását, végig szédelegve szinte az összes üzletet a plázában. A pohár akkor telt be, mikor átvonszolt a kismama osztályra, és édes ruhácskák egész tömkelegét tolta az orrom alá.

- Fejezd be! – szóltam rá kicsit durvábban, mint akartam. Összerezzent a hangszínemtől, és értetlenül bámult rám. – Még az sem biztos, hogy meg tartom, szóval semmi kedvem ehhez – emeltem ki az egyik apró rugdalózót, amit elém tornyozott.

- Miért? Mi a baj? – letette a kezében tartott picike masnis kis szandált. Leült a fél kör alakú padra, és megütögette a puha, plüss párnát jelezve, hogy foglaljak helyet mellette. Hatalmas sóhaj kíséretében röviden el is mondtam az aggályaimat, amik felmerültek bennem. Némán hallgatott időnként bólintva, ha egyetértett valamiben. – Tudod anya 17 múlt, mikor engem szült, két évvel később pedig már Finnek adott életet az öcsémnek. Szóval nem hiszem, hogy a korod akadály lenne. A suliból már alig van hátra, a banda pedig biztosan elfogadná a döntéseteket. Nem igazán látom, mi kivetnivalót találsz még az egészben – az előbbi bólogatásai szöges ellentétben álltak a mostani szavaival.

- Nem tudom készen állok-e arra, hogy felelősséggel tartozzak valakiért. Mi van, ha elbaszom, és ő issza meg a kárát?  Túl sok ez nekem… - az arcomat a kezembe temettem. Ki és be fújtam a levegőt ezzel próbálva nyugtatni a felajzott idegeimet.  Nem pánikolhatok be pont most, mert azzal Carolinet is felzaklatnám.

- Heaven – érintette meg a karomat. Felemeltem a fejem. – Látod ott azt a pasast? – intett a szemüveg bolt felé. A férfi ballonkabátot viselt, némi feleslegeset cipelt magán különösen a hasán, a korát 40 körülinek tippelném. Bólintottam, hogy igen. – Azt hiszem követ minket – összerándult a gyomrom.

- Miből gondolod? Mi van, ha csak egy egyszerű vásárló, mint mi? – imádkoztam, hogy igazam legyen.

- A Claire’s óta szinte minden sarkon kiszúrtam, és per pillanat is minket bámul – odanéztem, és a szívverésem rögtön felgyorsult. Az arca ismerősnek tűnt, és amikor beugrott honnan kis híján elájultam. Abban a sárga mappában volt róla egy fénykép, amit apa mutatott korábban.

- Tűnjünk el! – pattantam fel. Megfogtam a karját, és magam után rángattam.

- Mi az? Ismered? – kérdezte értetlenül. Megtorpant, és választ várt tőlem. – Nem megyek sehova, amíg, el nem mondod, mi a fene folyik itt! – makacsul összefont karokkal nézett rám.

- Erre nincs időnk – megint megragadtam, és az akarata ellenére vonszoltam kifelé. Folyamatosan a nevemet szajkózta, de nem foglalkoztam vele. Az elsődleges cél, hogy kijussunk innen, a többivel ráérünk még később is törődni.

Az egyik sarkon váratlanul berántottak. Rögtön bekapcsoltak az élet fenntartó ösztöneim, és előre csaptam. Nyögést hallottam, majd felemelkedve gyönyörű kék szempár kapcsolódott az én barnámba.  Carolinet is közelebb húzta, és az ujját a szája elé téve jelezte, hogy maradjunk csendben. A saját pihegésemen kívül csak a fel-alá sétálgató emberek olykor vidám kacaja hallatszott. A nyomunkban levő ballonkabátos alig pár centire tőlünk rohant el, és ha kinyújtom a kezem meg is bírtam volna érinteni.

- Mielőtt leordítanád a fejemet, elárulom, hogy ha nem követlek, most nagy szarban lennétek! – előzte meg a kifakadásomat.

- Olyan édes… - olvadozott mellettem Caroline. – Ugye nem akarsz haragudni rá? – bökött meg a könyökével. A középső ujjammal megvakartam az orromat kinyilvánítva a véleményemet.

- Az is meg lesz, Pindurka! – kacsintott rám a barátom. – Na, húzzunk el! – fogta meg a kezemet. – Nem vagytok éhesek? Van a közelben egy fasza kis kajálda, és még ilyenkor is adnak reggelit – Caroline olyan hevesen bólogatott, mint a dekorációs kutyus a hátsó ülésen.

Igaz ma még nem ettem semmit, de nem is igazán kívántam a kaját. Égett a gyomrom, így megelégedtem az epres turmixszal. A barátnőm egész végig nyál csorgatva csüngött Andy szavain, aki nagyjából felvázolta, miért is veszélyes egyedül mászkálnom. Részben igazat adtam neki, de a másik oldalról borzasztóan vágytam az elvesztett szabadságomra. Hiányzott a régi életem, mikor még semmi gondom nem volt, és csak a pillanatok nyújtotta apró csodák léteztek. Szerettem volna, ha minden rendbe hozható lenne egyetlen varázspálcaintéssel, de persze ilyen csak a mesékben van. Nem vagyok királylány, a sárkányok sem falnak fel hős lovagokat, és természetesen Andersen halott, így az álmoknak örökre vége, a Túl az Óperencián pedig elbukott.

- Én szívesen szülnék neked gyerekeket – folytatta az idétlen locsogását.

- Kösz Caroline, ez rendes tőled, de egyelőre nem engedhetem meg magamnak az apaság nyújtotta örömöket – kedvesen mosolygott rá, viszont a hangjából átjött a szomorúság, amit a sajgó lelke okozott. Tényleg ennyit jelentene a számára a csöppség, aki a szívem alatt növekszik? Itt lenne az ideje, hogy félre dobjam az önzőségemet, és megtegyem azt, amihez cseppet sem fűlik a fogam. Sokszor mások boldogsága fontosabb a mienknél, ezt már hallottam párszor, ám csak most kezdtem el megérteni.

- Ígérj meg valamit! – szólaltam meg hosszú percek óta először. – Felneveled a kicsit, ha valami történik velem – nem szakítottam meg a szemkontaktust. Szörnyen rossz előérzetem támadt, ami befészkelődött az agyam hátsó zugába, és erősen kapaszkodott belém.

- Mi a baj, kicsim? – aggódva nézett rám. Carolinennak pedig végre sikerült felhívnom a figyelmét, és úgy bámult rám, mintha megbolondultam volna.

- Csak ígérd meg! – nem tágítottam. Biztosra akartam menni, hogy ha én már nem leszek, akkor ő fog vigyázni rá, és megóvja a sötétségben rejtőzködő félelmetes árnyaktól.

- Rendben – bólintott. Látta rajtam, hogy mennyit jelent ez nekem, szóval bele egyezett.

- Köszönöm – a lelkemet nyomó szikla egy része arrébb gördült, és újra fellélegezhettem.

Jó két órával később az apám irodájában ültem Andy társaságában. (A barátnőmet nehezen ráztuk le, de sikerült lekenyerezni az első sorba szóló jegyekkel a következő koncertjükre. Igazából egyikünk sem akarta bele keverni semmi az életét veszélyeztető szituációba, szóval így találtuk helyesnek.) Mindketten a fejem felett beszéltek, mintha én magam ott sem lennék. Különféle terveket szőttek, hogy mi lenne az a megoldás, amivel megóvhatnának. Apa felhívta Vincentet, és úgy döntöttek elterelő hadműveletre van szükség. A legfontosabb rész az, hogy bizonyos időre eltűnök New Orleansből, és addig ők megtisztítják a várost a káros egyénektől, akik rám vadásznak. Andy azzal az ötlettel állt elő miszerint, ha a szemük előtt vagyok, akkor nem fognak észrevenni. Röviden összefoglalva arra lyukadt ki, hogy Los Angelesbe kellene utaznom velük. Kezdtem bele fáradni az egészbe, így inkább leléptem fáradtságra hivatkozva.

A szobámban az ágyon fekve bámultam a plafont, miközben zsongott a fejem a különböző gondolatoktól. Korgott a gyomrom az éhségtől, de háttérbe szorítottam, mert úgy éreztem jelenleg semmi se menne le úgy torkomon, hogy ne látnám viszont a wc kagylóban. Bedugtam a fülemet, és reméltem a zene segít rajtam, ha más nem legalább elaludnom, amit lehetetlenségnek tartottam. Csukott szemmel simogattam a vastag hegeket a karomon, és rettentően ráviszketett a kezem, hogy újra felszakítsam a régi sebeket. Andy biztosan kiverné miatta a balhét, de engem megnyugtatna. Saját magammal viaskodtam, és furcsa kép (inkább film) úszott be a rengeteg rém vízió közé. Egy kislányt láttam, aki az apukájával játszik vidáman. Borzasztóan hasonlított rám, az én barna szemeimet örökölte, és fekete hullámos tincsek ölelték körbe az arcát. Macikkal kivarrt rózsaszín ruhácskát viselt, a hajában színben hozzá illő selyem szalag. A pici tekintete váratlanul a távolba révedt, majd mosolyra húzódott a szája. „Gyere te is anya, hárman sokkal jobb!” És ekkor mintegy külső szemlélőként megpillantottam saját magamat összefont karokkal alig pár évvel idősebb kivitelben. Csak nem a jövőbe csöppentem? Vajon ez a valóság vagy csak a képzeletem űz velem tréfát? Nem voltam benne biztos, de valahogy békével töltötte el a lelkem, ez az idilli családi pillanat.