9. rész

Elméletben a hétvége a lustálkodásé, nem? Na, én is így gondoltam, míg fel nem vert a telefonom csörgése. Nem érdekel ki vagy, hagyj aludni! A fejemre húztam a párnát, de a hívó fél kitartónak tűnt. Egyetlen ilyen embert ismerek, akinek az ujja képes ráragadni a zöld gombra, és tudom, nem adja fel, míg fel nem veszem. Hatalmasat káromkodtam, és végre ránéztem a kijelzőre. A tippem nem jött be, valaki más keresett.

- Igen? – szóltam bele.

- Szia, Heaven – Caroline! – felébresztettelek?

- Reggel 8-kor ugyan, dehogy! – felültem. – Ki adta meg a számom?

- Nova – meg van, miért kapja a legújabb verését. – Emlékszel a koncertre, amiről a múltkor beszéltem. Áll még az ajánlatod? Ugye eljössz velem? – lemerném fogadni, ha most előttem állna, bevetné a kiskutya tekintetet.

- Mikor? – sóhajtottam a gubancokat bogozva a hajamból. Rendben, az utóbbi két napban eléggé kerültem szegénykémet, de az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó.

- 20:30-kor kezdenek a Siberiában a St. Claude sugárúton. Odatalálsz?

- Biztosan – elég rossz a tájékozódási képességem, de a GPS mindig segít a bajban.

- Köszi, imádlak! Puszika! – oké, ettől a szótól a hideg kirázott.

- Ja-ja – leraktam.

A kávés felfrissülés után rákerestem a neten a helyre. Kocsival négy percet, gyalog tizenötöt ír. A Siberia nem mellesleg, pedig afféle rock klub, ahol egyszerre kajálhatsz és élvezheted a zenét. Szuper! Nincs saját autóm, ergo meg kell kérnem valakit, hogy vigyen el vagy sétálok. Andyn kívül szinte senkit nem ismerek a városban, szóval őt választottam, habár előtte vacilláltam picit. Nem akarok túlságosan nyomulósnak tűnni, rátapadni meg végképp nem a célom, de a fenébe a hülyeségekkel, nem nagyon van más. Reménykedtem, hátha sikerül most nekem felébresztenem, ám a tervem kudarcba fulladt. Sejtelmesen azt válaszolta, hogy ott találkozunk, de ne aggódjak, könnyen megtalálom, majd a tömegben. Nem igazán értettem, viszont rábólintottam. Bevallom őszintén, szeretem a rockot, de az üvöltős, hajamat tépem fajtától, a falat bírnám vakarni. Abban az esetben, ha mégis ilyen lenne a banda, élve megnyúzom Carolinet és lelépek.

Este hat óra fele lezuhanyoztam, és elég sokáig mérlegeltem a gardrób előtt mit is vegyek fel. Végül fekete sztreccses nadrág, fehér ejtett nyakú pulóver mellett döntöttem. Kivasaltam a hajam, a fülembe hatalmas arany karikák kerültek a nyakamba meg hosszú keresztes lánc. Némi smink és kész is. Nem kell túlzásba esni, hiszen nem az elnök hívott vacsorázni, csak egy koncertre megyek valami idióta klubba.

Az egész úton a kezemben tartva a telefonomat a bekapcsolt GPS- szel odataláltam. (Oké, pöppet szerencsétlen vagyok, és ki nem az?) Óriási sor kígyózott a háromszintes vörösre mázolt épület előtt. Első ránézésre semmi extrát nem találtam a kinézetben, és úgy fest a tervezők sem erőlködtek, hogy feldobják némi festékkel meg csillámporral. Hogy fogok itt bárkit is megtalálni? Igyekeztem lenyelni a felgyülemlő pánik rohamot, és körbe-körbe járkáltam a feszültség levezetése végett. A szerencsémnek köszönhetően botlottam bele Carolineba. Totál feketébe öltözött olyan dark stílusban, amihez erős smink társult. A haját feltupírozta, a nyakában meg pentagrammos  (legalábbis valami csillag alakú jelkép) lánc lógott.  A viszontlátás örömére a nyakamba borult, de gyorsan eltoltam magamtól.

- Csak nem Justin Bieber lép fel, hogy ennyien összegyűltek? – kérdeztem.

- A Black veil Brides népszerűsége az utóbbi időben eléggé megugrott – rémlik valami, amit Andy mondott a Youtube videókról.

- Hogy jutunk be? Kilométernyien vannak előttünk – mutattam az izgatottan csivitelő népség felé. Most, hogy jobban szemügyre vettem őket a legtöbben sötét színekben tündököltek. Mi ez valami elcseszett Halloween parti? Kövezzetek meg érte, de én nem igazán értem az ilyen irányzatok képviselőit, a számomra nem sokat jelentett.

- A hátsó bejáraton – vidult fel az arca. – A bátyám itt az egyik kidobó.

- Remek! – pofátlanságnak tűnt előre nyomakodni, de hittem az újdonsült barátnőmnek, szóval hű kis kutya módjára követtem. Meglepődtem, mikor kiderült igazat mondott, és beengedtek minket a „kizárólag személyzet”- nek fenntartott ajtón.  – És most?

- Balra – megfordult, és céltudatosan indult előre. Az enyhe dohszag a folyóson köhögésre kényszerített. – Jól vagy? – torpant meg.

- Ja, persze – legyintettem.

- Elméletben, ha itt kimegyünk pont a teremben lyukadunk ki – némi séta után ugyanolyan fehér ajtónál állt meg, mint a másik tíz, ami mellett útközben elhaladtunk.

- Elméletben? – vontam fel a szemöldököm. – Jártál már itt korábban is? – csípőre tett kézzel gyanakodva méregettem.

- Aham – nem igazán győzött meg, de más választásom nem lévén jobbnak tűnt belépni, az egész esti bolyongás helyett. – Jézus, Mária, Szent József! – sikkantott fel. A drágaság egyenesen a backstagebe vezetett minket, ahol a zenészek próbáltak. Néhányan ordibálva rohangásztak fel és alá, mi meg idiótákként ácsorogtunk ott. A hű, de kínos a szituáció az enyhe kifejezés ahhoz képest, amibe kerültünk.

- Gratulálok! – megütöttem a vállát.

- Bocsi, nem volt szándékos! – zavarában lehajtotta a fejét. Könnyek csillogtak a szemében. Oh, fasza! Másra sincs szükségem, mint hogy bőgni kezdjen.

- Pindurka!? – ismerős hang ütötte meg a fülem a hátam mögül. Most komolyan? Valaki szívat engem, ugye? Pont abban a bandában játszik, aminek eljöttünk a koncertjére. Megpördültem, és elolvadtam abban a szent minutumban. Iszonyú dögösen festett a fehér halálfejes trikójában és a fekete farmerében. A fülében most egy kereszt lógott, a szeme feketével kihúzva, ami semmi feminin jelleget nem kölcsönzött neki. El se akartam hinni, hogy ez a szex isten értem van megbolondulva.

- Ő az énekes – dadogta mellettem a csajszi. Teljesen elfehéredett, és úgy tűnt mindjárt infarktust kap. Gondolom a fangörcs állapota valamiféle sokkot válthatott ki belőle.

- Micsoda meglepetés! – úgy éreztem, ha nem smárolom le most rögtön, abba belehalok. Felpipiskedtem, majd könnyed csókot leheltem a piercingelt ajkára.

- Váó! – pihegett. – Mivel érdemeltem ezt ki? – kipirulva vigyorgott, mint a vadalma.

- Kell hozzá indok? – mosolyogtam vissza.

- Te ismered őt? – szólalt meg egérke hangon Caroline. Eléggé meglepődött attól az aprócska tébytől, hogy ilyen váratlanul lekaptam a bálványát.

- Szia, mi még nem találkoztunk, Andy vagyok – lépett közelebb kedvesen. Kezdtem érteni honnan eredhettek Nova féltékenységi rohamai.

- Caroline – nagy nehezen fülig pirulva nyögte ki a nevét. – Csinálhatok veled egy képet? – összeszedte minden bátorságát, majd előhuzakodott a kérdéssel. Remegő kézzel húzta elő a mobilját.

- Természetesen – átölelte. A barátnőmet a sírás kerülgette a meghatottságtól. – Pindurka, megkérhetlek? – nézett rám.

- Ühüm – elvettem a telefont.

- Fotózkodunk? Juj, én is hadd! – Ashley bukkant elő a háttérből. Most sokkal jobban festett, mint a múltkor, megborotválkozott, valamint a haját is kivasalta. Plusz a szaga is elég kellemes, ami óriási pozitívum. Odaügetett Caroline mellé és ő is átkarolta. Picit sajnáltam szegény lányt a magassága miatt, mivel kissé groteszkül festett a két égimeszelő között (mintha csak magamat látnám). Elkattintottam a képet, majd visszaadtam a készüléket. A barátnőm hipnotizálva bámulta a kijelzőt. Na, azt hiszem, ez lefoglalja, majd egy darabig. – A pinduri, vörös Helena! – üdvözölt.

- Heaven – javítottuk ki automatikusan kórusban Andyvel.

- Ja-ja, mindig elfelejtem – röhögött a tarkóját vakarászva.

- Hé, seggfejek! – újabb hosszú hajú csávó tűnt elő. – Kezdenénk, szóval hagyjátok a lányokat. Ráértek később is megdugni őket!

- Ki ez a fasztarisznya? – kérdeztem Andyt. Rögtön ellenszenvet váltott ki belőlem a pasi. Mellesleg merem remélni, hogy Ashleyn kívül a többieknek nem szokása a fanok természetbeli vágyait kielégíteni (különösképpen Andynek nem).

-  Gyerünk! – csapott Andy vállára Ashley. – Szia, Pindurka és Pindurka barátnője! –kacsintott felénk.

- Ne haragudj, ő már csak ilyen – hajolt felém Andy, majd megpuszilt. – A koncert után beszélünk.

A még mindig nyáladzó Carolinet magam után rángatva nyomultunk be a tömegbe. A hatalmas megvilágított terem, minden egyes négyzetcentiméterét, fejrázós, hajam eldobós zenére kiéhezett rajongók töltötték be.  Említettem már, hogy nem igazán szívelem az ilyen zsúfolt helyeket? Olyan érzésem van, mintha nem jutna elég levegő a tüdőmbe, és mások szívnák el előlem. Viszont most az egyszer meg kell próbálnom nem sikoltozva kirohanni, ami nem kevés erőfeszítésembe telik. A legkönnyebben úgy bírom elviselni, ha koncentrálok valami apróságra, és elterelem a figyelmemet.

-Hello, New Orleans – a színpadi fények kigyúltak az emberek felüvöltöttek örömükben. Középen Andy állt a mikrofonnál (megtaláltam a fókuszpontomat), a balján Ashley gitárral a kezében, a jobbján két gitáros (az egyik az unszimpatikus vadbarom), hátul a doboknál szintén hosszú hajú pasi verte az ütemet. Úgy néz ki itt kötelező a rockker lobonc. – Hogy vagytok ma? – újabb dobhártyát szaggató ordítás érkezett válaszul. Caroline izgatottan fogta meg a karomat azzal fenyegetve, hogy elszorítja a vérkeringésemet.  – Hadd mutassak be mindenkit!  - forgott körbe. - Ashley Purdy – gitárpengetés válaszul. – Jinxx – újabb szólam ezúttal kicsit mélyebben. – Jake Pitts – biccentés. – Christian Coma, vagyis CC –a dobos.

- Valamint Andy Biersack – konferálta fel Ashley. A legnagyobb ovációt kapta. A szívem a torkomban dobogott, ahogy extázisba esve bámultam a srácot, aki bármit megtenne értem. Kíváncsian vártam, vajon mit nyújt majd, nekünk a banda énekeseként.

- Scream… shout… - a közönség átvette a ritmust. – Scream… shout… scream… shout… We are the fallen angels – a zene, ami felhangzott rögtön engem is lázba hozott. A sorban következő dalok után értettem meg igazán Novát, hogy miért is ragadta magával őt a BVB iránti megszálottság. Andy valóságos sötét, rock angyalként uralta a színpadot, a tömeg meg egyszerre mozdult mindes egyes üvöltő sorral. Oké, beismerem, hogy tévedtem! Talán még is csak élvezem az ilyen fajta irányzatot is.

 

A végén óriási tapsviharral jutalmazták a bandát, amit teljességgel megérdemeltek. Elköszöntek, majd visszavonultak a függöny mögé. Hirtelen az összes érzékem újra kiélesedett, és az akaratom ellenére hiperventállalni kezdtem. A rengeteg ember szinte összenyomott, és tudtam, ha nem jutok ki, most azonnal itt fogom bevégezni. Szerencsémre Caroline szinte rögtön kapcsolt, mikor meglátta milyen állapotba kerültem. Elemi bátorsággal felfegyverkezve, lökdösődve törte az utat előre a kijárat felé. Hálát adtam az égnek, hogy velem van, és eldöntöttem, hogy ezzel a húzással kiérdemelte nálam a teljes jogú barátnő címet.

Kiérve igyekeztem a lehető legtöbb levegőt beszippantani, ami csúnya köhögésbe fulladt. Caroline aggódva a kezét tördelve agyalt, hogy mit is tehetne értem. A pánik gyorsan átvette felettem a hatalmat, ahogy egyre jobban elszorult a torkom. Kétségbeesetten keresgéltem a Ventolint a táskámban, majd befújtam, de nem sokat segített.

- Andy… - ziháltam két sípoló levegő vétel között.

- Megkeresem, csak tarts ki addig! – kapott észbe Caroline. Szabályosan odarángatta a legközelebbi srácot, aki mellette állt. – Hé, vigyázz rá, mindjárt jövök vissza! – utasította ellenvetést nem tűrő hangon. A barátnőm eltűnt a látókörömből, és az agyon piercingelt, macis testalkatú pasi úszott be helyette.

- Jól vagy? – lépett közelebb, és a vállamra tette a kezét, amit ellöktem. – Hívjak mentőt? – próbálkozott tovább, amit becsültem benne, még ha el is utasítottam a segítő jobbját.

- Kösz… de… ne – újból befújtam. Leültem a padra, és a térdeimet átölelve a fejemet lehajtva remegő testtel igyekeztem átvészelni a rohamot. Elmondanám azoknak, akiknek fogalma sincs milyen, ha ehhez hasonló helyzetbe kerülnek. Kibaszottul félelmetes, mikor fuldokolva kapkodsz a levegőért, de az nem jön, hiába rimánkodsz érte. Még a legrosszabb ellenségednek se kívánnád, ezt a szenvedést. A percek, kínzó lassúsággal telnek, és te csak imádkozol, hogy legyen már vége, mert nem bírod már tovább.

- Pindurka, nyugi itt vagyok! – hallottam meg a hangját egy örökkévalósággal később. Ki se nyitottam a szemem, csak bele fúrtam magam a mellkasába, és az ölelő karjaiba. – Semmi baj, csak próbálj mély lélegzetet venni! – a hátamat cirógatta, amitől szép fokozatosan sikerült ellazulnom. – Kösz, haver most már rendben leszünk! – szólt a pasihoz, aki el is ment látva, hogy nincs rá tovább szükségünk. Én azért elmormoltam egy köszönömöt, habár szerintem már nem hallotta. Kicsit enyhít a dolgokon, ha ilyenkor van melletted valaki, és támogat, még ha segíteni nem is tud. – Caroline szereznél, kérlek egy kis vizet?

- Van nálam – a táskájába nyúlt, és előhúzta az üveget, majd átnyújtotta. Megköszönte.

- Próbálj meg inni pár kortyot, de csak szép óvatosan! – úgy tettem, ahogy tanácsolta. – Jobb? – válaszul bólintottam. – Fasza! – fél kézzel elengedett, majd megkönnyebbülve rágyújtott. – Haza viszlek, és lepihenhetsz, mit szólsz hozzá? – félre fújta a füstöt.

- Nem kell, meg maradok, köszi! – köhögtem még egy kicsit, de az állapotom fényévekkel javult. Rámosolyogtam bizonyítékképen, hogy ne aggódjon tovább.

- Figyeljetek, nincs kedvetek bulizni? – terelte el a témát. -  Ashley megfenyegetett, hogy kicsinál, ha megint kihagyom a koncert utáni ünneplést – elképzeltem a szituációt, ahogy győzködi, és szerintem ő olyan, akinek nehezen mondasz nemet.  Emlékszem a múltkori kis hisztijére, ami után Andy feltételezhetőleg úgy érezte ennyivel tartózik neki.

- Juj, komolyan? – ugrándozott lelkesen a barátnőm. Olyan arcot vágott, mint aki előre megkapta a karácsonyi ajándékát. – Heaven, légyszi, légyszi egyezz bele! – kérlelt bevetve a kiskutya szemeket összekulcsolt kézzel, lebiggyesztett szájjal. 

- Felőlem – vontam meg a vállam. Ha nem kap el, egy újabb roham túl fogom élni, szóval miért is ne? Meg különben is, iszonyú régóta nem buliztam egy jót, szóval ártani nem fog az biztos. Esetleg, ha még is, akkor meg ki a faszt érdekel?