12. rész

Hétfőn a suliban rögtön letámadtam Carolinet. Elkezdtem faggatni, hogy tud-e valamilyen részidős munkát, amivel lehetne pár dollárt szerezni az ünnepekre. Teljesen belelkesedett, ugyanis ma megy jelentkezni a Wall martba, és úgy hallotta az egyik lány lemondta, szóval beugorhatok a helyére. Elfogott a kíváncsiság vajon mit kell, majd csinálni, de ő titokzatosan annyit felelt, hogy tetszeni fog. Hát, pasi téren egyezik az ízlésünk, szóval talán nem csalódok akkorát.

Oké, megölöm a barátnőmet! Beszervezett, hogy legyek én is egy a Mikulás manói közül. Roppantul nem találtam viccesnek, pláne miután bele néztem a tükörbe. Zöld ruha, kimerevített fodros szoknya résszel, piros-fehér csíkos harisnya, zöld csilingelős sapka, és pörge orrú csengettyűs zöld manó mamusz. Az, hogy idiótán festettem enyhe kifejezés, ahhoz képest, ahogy éreztem magam.

 Az áruház hatalmas többszintes épület tele ajándékokért rohangáló emberekkel, de biztos vagyok benne, hogy nem kerülöm el a megaláztatást. Ismételten nem tévedtem, ugyanis a műszak vége felé, két ismerős alak sétált a karácsonyi falucska felé.

- Kiszaladok a mosdóba, addig tartsd a frontot! – súgtam oda Carolinenak. A mi feladatunk a Mikulás széke mellett állni. A fényképezkedés, valamint a cukorka kiosztás után, pedig bájologni, néhány szót a gyerekekkel.

- Alig tíz perce voltál kint – épp egy szőke tündérbogárnak gügyögött.

- Az a sok kóla, nem tett jót a hólyagomnak… - próbálkoztam idegesen.

- Mi bajod van? Csak nem megláttál valakit, és bujkálni akarsz előle? – a tömeget pásztázta ismerős arcok után kutatva. Egyébként tökéletesen leszűrte a kétségbeesésem forrását.

- Pindurka! – a hang, amit pont most nem akartam hallani.

- Bassza meg! – káromkodtam. Szívesen elrejtőznék a csicsás díszletek meg a játékok közé, de ehhez már elkéstem, ugyanis lebuktam. Andy és Ashley közeledett felénk csomagokkal megpakolva.

- Oh, már értem! – kuncogott.

- Pindurka olyan kis cuki vagy, és ez a ruha bizonyítja, hogy tényleg egy manó veszett el benned – Ashley nem bírta ki megjegyzés nélkül. Legszívesebben kihúznám az egyik műanyag cukorka rudat, és fejbe vágnám vele, de feltételezhetően akkor kirúgnának. Plusz a kicsik egy egész életre kiterjedő lelki traumát szenvednének. A Mikulás segítői agyon csaptak valakit! Igazi horror filmbe illő jelenet!

- A seggfej arra céloz a maga bunkó módján, hogy imádnivaló vagy – mosolygott a barátom. – Te is Caroline – kacsintott rá kedvesen.

- Köszi, Andy – fülig pirult, és megint az a hipnotikus tekintet uralkodott el rajta.

- Hé, szerintetek, bele ülhetek a Télapó ölébe? – mindannyian szemöldök felvonva bámultuk Ashleyt. – Áh, nem hiszem! – most tényleg, komolyan gondolja? – Viszont helyette fotózkodhatunk a manókkal, ami sokkal jobb, igaz Andy? – bökte meg a haverját röhögve.

- Hány éves vagy? Hat? – kérdeztem tőle.

- Öt, de fejlettebb a korosztályánál – felelt Andy. Odaballagott a kamerát kezelő kis fekete csajhoz, aki idegesítően csámcsogott a rágóján, és rettentő unott képpel viszonyult mindenhez. Súgott neki valamit, és a bige meg bólogatott.  Visszasétált hozzánk és engem meg Carolinet behúzta a karja alá. Ashley rögtön felvette a pózt szorosan hozzám bújva. – Mondjátok, hogy csíz! – vigyorgott.

- Ugye nem fizetted le, Amyt? – néztem rá.

- Nyugi, Pindurka nem teszem nyilvánossá a képet, de karácsonyi képeslapnak tökéletes lesz! – megölöm! Amy elkattintotta a kioldó gombot, én meg rögtön utána, iszonyú nagyot csíptem az oldalába. – Na, ezt miért kaptam? – dörzsölte a fájó pontot.

- Igaza van, olyan édes volt tőle! – olvadozott Caroline áhítatos szemekkel.

- Köszönjük a közbevetést, az Andy Biersack rajongói klub elnöknőjétől! – csúnya pillantást lövelltem felé, amitől picire összehúzta magát. – Mert képes voltál fizetni a képért – válaszoltam neki.

- Oh, ha emiatt aggódsz egy fillért sem kért tőlem. Igaz, Amy? – szólt hozzá hangosan. 

- Pontosan szépfiú – cuppantott felé csábosan. Oh, hát mégis csak van valaki, aki képes kirángatni a leszarom a világot stílusából.

- Caroline, Heaven vissza a munkához, még van húsz perceteket a műszakból! – a morcos Télapó fellépett a színre. Mellesleg a szakáll, és a kitömött vatta has alatt, egy csont vékony borostás férfi rejtőzött, név szerint Lou. Valószínűleg neki is tele van a töke az áruházi Mikulás szereppel, de ez jutott a szezonra, a pénz meg mindig jól jön. – Fiúk, tűnjetek el, és ne zargassátok a lányokat!

- Fél óra múlva a török étterem előtt – súgtam oda Andynek, majd megpusziltam.

- Rendben.

Lényegében az egész hetem, így telt. Nappal iskola, délután robotolás a new orleans-i Északi Sarkon, majd vacsora Andyvel az egyik kajáldában. Apa próbált rávenni, hogy segítsek Meredithnek a karácsonyi parti szervezésében, de nemet mondtam a meló miatt. Nova kérlelt, hogy hadd ne kelljen, megint neki elviselnie a hiszti rohamait, miközben a sarkában liheg, bőszen jegyzetelve. A sok nyaggatás után beleegyeztem, hogy az utolsó simításokban besegédkezem. Igyekeztem a lehető legjobban elterelni a gondolataimat, az ünnepek közeledtével jelentkező depressziómról.  Folyton csak anya járt a gondolataimban, és hogy mennyire imádta a karácsonyt. Mindig együtt választottunk fát a közeli piacról, haza hoztuk és a végén a rengeteg dísztől iszonyú giccsesen nézett ki. A boltban vettünk pár doboz sütit, majd Szenteste átmentünk az ajándékokkal együtt Richardhoz. Richard volt az a pasi, aki valamilyen szinten állandóságot jelentett, mint férfi a csonka családunkban. (Anyával hivatalosan soha nem alkottak egy párt, de közmegegyezéssel mégis valamiféle kapcsolat alakult ki közöttük.) Pulykát sütöttünk, és körbe ültük az asztalt a lakásán. Másnap meglátogattuk Cassandrát, aki olyan fogadott nagynéniféleként funkcionált nálunk. Anyával a „Boldogan, míg nem…” forgatásán találkoztak, és elválaszthatatlan barátnők lettek (egyébként haláli nőszemély, a humorától meg a hasadat fogod, annyira zseniális). Így teltek az ünnepek, majd minden visszatért a régi kerékvágásba. A jelenlegi helyzet szerint együtt kell lennem az apámmal, a nővéremmel, a mostohámmal meg számtalan idegen emberrel, és édesen bájolognom velük. Legszívesebben, bárhol máshol lennék, csak nem a luxus sugárúton, a személyes börtönömbe bezárva.

December 23-án az utolsó műszakot húztuk le Carolinennal, és mindketten kikészültünk a sok gyereksírástól, meg a hatalmas rohamtól, ami a kölyköket illette. Megkértem, hogy ha van, még ideje ugorjunk be néhány üzletbe, hogy megtaláljam a tökéletes ruhát az estére. (Igazából Andyt is meghívtam, de ma megint fellépnek, szóval passzolnia kellett.)

- Én szívesebben mennék hozzátok, mint hogy Peter bácsit, meg az idióta unokatestvéreimet hallgassam órákon keresztül – mondta a barátnőm a próbafülke előtt várakozva.

- Hajrá, nem tartalak vissza! – elhúztam a függönyt, és kiléptem. – Na, milyen? – királykék, hosszú oldalt hasított ruha, strasszos övvel a derekán.

- A pezsgő színűre szavazok – utalt a kettővel ezelőttire.

- Rendben, az nekem is jobban tetszett – bólintottam rá.

Kifizettem a kisestélyit, és Carolinet haza küldve még benéztem egy-két üzletbe, hogy teljes legyen az ajándék listám. Hulla fáradtan szálltam fel a villamosra, ami elvitt a kínok házába. Bő negyed óra múlva szálltam le, és elpöfékeltem egy cigit, azon morfondírozva, hogyan pattanhatnék meg. Mielőtt belépnék a poklok házába felhívtam Andyt, hogy legalább halljam a hangját, ha már nem lehet itt.

- Szia, Pindurka – a háttérben a tömeg hangosan ordibált, és alig értettem a szavait.

- Szia, mi a helyzet? Biztosan nem bírsz elszakadni? – sóhajtottam.

- Kicsim, szerintem feltűnt, hogy a családod nem igazán kedvel engem, kivéve Novát természetesen.

- Leszarom őket, gyere el miattam… - nyaggattam.

- Talán, később benézek, így jó? – gondolom, valóban nagy erőfeszítésébe telik.

- Ahogy érzed – egyáltalán nem haragudtam rá, hiszen részben jogosan kerülte a családomat.

- Kitartást, Pindurka!

- Valami olyasmit – leraktam a telefont.

A házat ünnepi hangulatba burkolták, de olyan műnek tűnt az egész, mint az áruház, ahol egész héten güriztem. Tökéletesen feldíszített fa aranyszínű gömbökkel, vastag, csillogó girlanddal. A lépcsőkorláton, hasonló kompozícióban, arany szalag futott végig. A műanyag poharakból kirakott, pezsgővel töltött kreálmány külön adta az ívet a puccnak. A pincérek frakkban szaladgáltak körbe-körbe és szolgálták fel az italokat. Hosszú hófehér abroszos asztalok dugig tömve különféle ételekkel, olyan mennyisében, amitől az egész éhező harmadik világ jól lakna. A vendégek meg úgy öltöztek be, mintha a kicseszett operabálon lennénk. A pezsgő színű ruhámban, a tíz centis tűsarkaimon, igyekeztem a lehető legtávolabbi sarokba eltűnni, a tojáslikőrömet dédelgetve.

-Áh, végre itt vagy! – a francba, botox Barbie kiszúrt. A hosszú méreg drága estélyijében, simán felkonferálhatná az Oscar díjat is. A sok sminktől meg kb. egyidősnek tűnt velem, nem is említve a gyémánt szettet rajta, ami túlragyogta az izzó égősort a falak mentén. – Gyere, szeretnélek bemutatni pár embernek! – hiába húztam a számat, ő nem törődve vele, belém karolt, mintha csak a legjobb barátnők lennénk.

Kb. a tizenötödik vendég után elvesztettem a fonalat ki-kicsoda, bár nem is izgattam magam, hogy megjegyezzem a nevüket. A legtöbben a sajnálatukat fejezték ki anya miatt (utálom, mikor vadidegenek tesznek úgy, mintha ismerték volna, közben meg le se szarják), és azt mondták rettentően hasonlítok rá. Műmosoly kíséretében megköszöntem a „kedvességüket”, és jó kiskutya módjára bólogattam mindenre. Andy hol vagy? Ments meg tőlük! Egyfolytában a bejáratot figyeltem, hogy mikor bukkan fel, de csalódnom kellett, mivel helyette mindig mások tűntek fel bekapcsolódva a számomra erőltetett buliba. Oh, mikor lesz már vége?

- Drágám, bemutatom a főnökömet, és egyben a legjobb barátomat, Vincent Cortezt – immáron apa oldalán díszelegtem. – Vincent ő a lányom, Heaven.

- Üdvözöllek – nyújtott kezet. 50 körüli, jól fésült, magas halszálka mintás, öltönyös férfi. Az akcentusa, alapján talán olasz lehetett. Tipikusan olyan szilárd jellemű embernek tűnt, akivel nem szívesen akasztod össze a bajszodat, és félelmet kelt benned. Szivarozott, aminek a füstje eléggé marta a torkomat. – Őszinte részvétem az édesanyád miatt! – hajtott fejet a tisztelet jeleként. Monoton hangon immáron sokadjára köszöntem meg. – Ne aggódj, megtaláljuk a gyilkosát, és csúnyán megfizet, majd azért, amit tett! – ökölbe szorult a keze a dühtől.

- A rendőrség sem jutott semmire, magának miért sikerülne? – kicsit szemtelenül viselkedtem, de kezdtem besokallni a ma estétől.

- Kedvesem, mögöttem sokkal többen állnak, mint azt te eltudnád, képzelni – a mosolyától a hideg futkosott a hátamon.

- Csak nem a maffia tagja? – tartottam a szemkontaktust.

- Heaven, add meg a tiszteletet! – szólt rám az apám szigorúan.

- Semmi baj, Christopher – fogta meg a barátja vállát. – Válaszolva a kérdésedre pedig, nem, csak sok helyre elér a kezem – idegesítően kedves maradt.

- Értem – meg sem lepődtem. Az apám feltételezhetően mocskos ügyeket intéz, de addig, amíg ez engem nem érint, nem érdekel. – Most, ha megbocsátotok, felmegyek a szobámba.

- Menj csak, kicsim! – apa szeretetteljesen megsimogatta az arcomat. Némi álszentséget éreztem a mozdulatában, de bevallom jól esett. – Jó éjszakát!

- Jó éjszakát!

A szobámban megszabadultam a ruhámtól, lezuhanyoztam, és lefeküdtem. Lentről beszűrődtek a társalgás zajai, és az alkohol hatására mindenki egyre jobb hangulatba került. Bedugtam a fülesem, és szerencsére hamar elnyomott az álom.

Megint rázogatásra keltem. Most komolyan, ez a heppje, mindenkinek? Az oldalamra fordultam, és próbáltam ignorálni a nővéremet.

- Heaven, ébredj! – mellém mászott, és úgy lökdösött. – Andy van itt. Ha nem jössz le, én fogom helyetted szórakoztatni.

- Hol? – kezdett kitisztulni a tudatom.

- Lent beszélget apával.

- Oh, a faszba! – lerúgtam a takarómat. Papucsba bújtattam a lábam, és zombiként követtem le a lépcsőn.

Nem akartam hinni a szemeimnek, így kétszer is megdörzsöltem, hogy nem álmodom-e. Mindketten a kanapén ültek, ordibálva sörrel és cigivel a kezükben. Nem egymást ölték, hanem valami foci meccset néztek. A megdöbbentem, az enyhe kifejezés, mivel szabályosan leesett az állam.

- A kurva életbe, ez a McHiggins mekkora egy balfasz, simán bevihette volna a touchdown-t, de helyette elbaszta. Most szólj hozzá! Ki a fasz szerződtette le, ezt a gyökeret? – apa nyomdafestéket nem tűrően káromkodott.

- Szia, Pindurka! – kelt fel Andy. Oltári helyesnek találtam a fekete farmerjában és fekete-szürke csíkos pulóverében. A haja kuszán hullott az arcába, amitől külön elolvadtam. – Öltözz, és indulunk!

- Andrew elkért téged az ünnepekre, és mivel ilyen rendesen viselkedett, nem bánom, ha nem velünk töltöd ezt a pár napot. Igaz, hogy ez az első karácsonyod velünk, szóval, ha szeretnéd, maradhatsz is – olyan kedvesen, és mézesmázosan viselkedett, hogy hirtelen nem tudtam mit válaszoljak.

- Én is mehetek Andyvel? – lelkendezett Nova magából kikelve. A nyuszi mintás pizsamájában kicsit röhejesen festett, de valahogy egyszerre imádnivalóan is.

- Nem – vágtam rá gyorsan. Pár másodpercig elgondolkoztam mi lenne a helyes döntés, és mivel Andyhez húzott a szívem… - Biztos, nem baj? – kérdeztem.

- Kicsim, nem szeretnélek, erőszakkal itt tartani – újabb cigire gyújtott rá. Közelebb sétáltam hozzá, és életemben először átöleltem őt.

- Köszönöm – motyogtam könnyes szemekkel.

- Szeretlek, drágám – simogatta meg a hajamat.

- Én is téged, apa – elhúzódtam tőle. Azt hiszem, végre sikerült áttörnünk azt a kemény képzeletbeli falat, amit a hosszú évek emeltek közénk.