17. rész

Kibaszott kórházak! A frászt hozzák rám kezdve a fertőtlenítő szagától, bezárólag a sokszor idegesítő nővérkékig. Ha ide hoznak, annak szinte sosincs jó jel, nem is említve az esetleges végkimenetelt. Én ismételten itt találtam magam. Infúzió csöpögött a bal karomba, az orromban cső, a mellkasomon kötés. Gyorsan sikerült összeraknom a történteket, és kikövetkeztettem, hogy az első útjuk velem, ide vezetett. Szerintem elég lett volna néhány öltés, de azt hiszem, a golyó miatt nem akartak kockáztatni.

- Kicsim, hát felébredtél? – az ágyam melletti széken olvasgatott. Az inge meggyűrődött, a szeme alatt sötét karikák, de legalább felvidult. Az éjjeli szekrényre rakta a Times egy agyon olvasott példányát. A szemüvegét a zsebébe süllyesztette, és láttam rajta, hogy legszívesebben rágyújtana. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, és nem igazán tudtam, hogyan kezdjem a beszélgetést. – Jól vagy?

- Fogjuk rá – megvontam a vállam. Kicsit feljebb csúsztam. – Kérhetek egy kis vizet? – köszörültem meg a torkom.

- Persze – kiszolgált az odakészített kancsóból. Igyekeztem nem rögtön ledönteni az ízetlen folyadékot, és inkább kortyolgattam. – Biztos rengeteg kérdésed van.

- Te loptad el a gyémántot? Miattad halt meg anya? – szinte egyetlen szusszal hadartam el.

- Frederick világ életében egy alattomos simlis féreg volt, akit nem bírtam lerázni – a szekrényhez támasztott aktatáskájáért nyúlt. Átlátszó mappát vett elő, majd az ölembe helyezte. – Eredetileg Vincent bízta meg, hogy menjen el az aukcióra – kihúztam a papírokat. Az árverés hivatalosan dokumentált adás-vétel szerződését tartottam a kezemben. Az irat szerint a kő új tulajdonosa Vincent Benedict Cortez, a megbízó Frederick Montgomery, a teljesítő a Karlston & Laurens cég. – Az a gennyláda lelépett a gyémánttal együtt, és mire észbe kaptunk bottal üthettük a nyomát. Három héttel később találtunk rá Mexikóban. Nora pedig a tűzharc közben halálos lövést szerzett. Frederick a mai napig engem hibáztat, holott én önvédelemből cselkedtem – próbáltam kiszúrni a hazugság legapróbb jelét, de úgy tűnt igazat mond. - Ha nem hiszel nekem, szívesen felhívom Vincentet, hogy alátámassza a tényeket.

- Nem szükséges – visszaadtam a papírokat. Nem is igazán tudtam, hogyan reagáljak, de azt hiszem valami most megtört bennem. Korábban úgy tűnt rendeződni látszódnak a dolgok, viszont ez egyre bonyolultabb. Anya halála körül a rejtély sokkal ködösebbé vált, és remélem fény fog kiderülni arra, mi is történt valójában.

- Andy nincs itt véletlenül? – tereltem más vizekre a témát.

- Korán kellett ma munkába mennie, de azt üzeni, talán ebédidőben el bír szakadni – ismételten automatikusan a cigis dobozához nyúlt. – Egyébként nagyot nőtt a fiú a szememben – felkaptam a fejem. A múltkori kis jelenetük rettentően meghatott, ám nem dőlök be könnyen. – Az eltűnésed után rögtön felhívott. Azt mondtam innentől intézzük – aprócska mosoly jelent meg a szája sarkában. – Andrew ragaszkodott hozzá, hogy velünk tartson.

- Hidd el, nekem jó srác! – újabb kortyot nyeltem el.

- Olyan mintha kicserélték volna, mióta együtt vagytok. Korábban borzasztóan irritált, mikor Nova körül legyeskedett, de mindenkinek megadatik a második esély, nem? – rám nézett.

- Végül is igen – hiába tűnik úgy, hogy nagy az egyetértés közöttünk, ezen az apa-lány kapcsolaton még rengeteg javítgatnivaló akad.

- Hagylak pihenni, kicsim! – állt fel. Megpuszilta a homlokomat. – Meredith is halálra aggódta magát! – megvontam a vállam, mert nem igazán érdekelt. – Második esély, kicsim. Emlékszel? – kacsintott rám.

- Ja-ja persze – bólogattam. Per pillanat a mostoha anyucim a legkisebb problémám.

Később benézett a kezelő orvosom. Szerinte piszok nagy szerencsém van, ugyanis a golyó két bordám között hatolt be, és távozott is a hátamnál. A műtét során összeöltötték a sebet, és maradandó sérülés nélkül megúsztam. Azt mondta ma még bent fognak megfigyelésre, de holnap már haza mehetek. Az ügyeletes nővérke kicserélte a kötésem, majd simán leragasztotta. Hozott a reggelinek csúfolt fél szelet pirítósból, meg a kis darab vajból. Az egész leöblítéséhez mindössze egy pohár natúr joghurtot mellékeltek. Köszönjük szépen, amerikai közegészségügy!

- Andy – vidultam fel rögtön, mikor pár óra múlva felbukkant. Nem az étterem egyenruháját viselte, szóval feltételeztem, hogy mára már végzett. A szívem rögtön nagyobb tempóra kapcsolt, mikor megláttam. Félre pakoltam a húsgombócos ragut meg a zöld zselét. Inkább marad az éhínség, mint ez az ebédnek, vagy minek csúfolt ragacsos moslék.

- Szia, Pindurka – cuppanósat nyomott a számra. Megfogtam a nyakát, és közelebb húztam. Arrébb fészkelődtem, így szűkösen elfértünk az ágyon. (Valószínűleg ellenkezik a szabályokkal, viszont hol izgat ez engem?) A fejem a mellkasára hajtottam, és a szívverése ütemes dobogása megnyugvással töltött el. – Hogy vagy? – gyengéden kisimította az arcomba hullott vörös tincseimet.

- Most, hogy itt vagy sokkal jobban – a kezemmel benyúltam a szürke pulóvere alá. Apró köröket írtam le a köldöke környékén. – Apa szerint, azonnal siettél a megmentésemre.

- Soha nem hagynálak cserben! – közelebb húzott magához. – Egyébként hihetetlenül bátran viselkedtél, és a tetejébe még Novát is kihoztad. Honnan merítettél ekkora erőt?

- Ösztönösen cselekedtem, ennyi az egész – vontam meg a vállam. – Azt hiszem az élni akarásom győzött – feljebb csúsztattam a kezem. – Plusz mi lenne veled, nélkülem? – elmosolyodva néztem fel a meseszép kék szemeibe.

- Keresnék valaki mást, aki boldogíthat – bele csíptem az oldalába segítségül hívva a körmeimet. – Csak vicceltem – vigyorgott. – Mikor engednek ki? – váltott témát.

- Holnap – sóhajtottam. Feljebb csúsztam az ágyon.

- Kár, mert este koncertet adunk… - félbe hagyta a mondatot. A váratlanul kitáruló ajtó szakította félbe. Az ügyeletes nővérke sétált be és összehúzott szemekkel, vékonnyá préselt szájjal mérte fel a helyzetet.

- Fiatalember ez egy kórház, ha nem tudná, nem pedig hotel – az idegesítő öregasszony kategóriába sorolnám, aki rosszul van, ha nem kommentálhat valamit. Biztosan ti is ismeritek az ilyen típust. – Különben is vége van a látogatási időnek! – csípőre tett kézzel próbált hatást adni a szavainak.

- Később hívlak, rendben? – felkelt, és megpuszilt. Válaszul bólintottam, és átkoztam a zsarnok nagyit, mert félbe szakított minket. – Amúgy neked hoztam – emelte fel a szekrény mellől a papírzacskót és tette az ölembe. – Anya csomagolt kaját, mikor meghallotta mi történt. Mellette meg egy kis ajándék tőlem – oh, megöl a kíváncsiság!

- Köszönöm – mosolyodtam el. Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy lelépek innen, és ha törik, ha szakad, ott leszek a koncerten. Talán nincs ott rám szüksége, de ennyit megérdemel.

Fapofával tűrtem a banya kioktatását, és visszanyeltem a káromkodás sorozatot, ami kikívánkozott belőlem. Megvártam, hogy eltűnjön, majd gyorsan befaltam a paradicsomos csirkét. (Mellesleg kis plüss pingvint találtam az étel mellett.) Megkerestem a mobilom, és tárcsáztam Caroline számát. Tömören összefoglaltam mi a helyzet, miért szeretnék megpattanni. Először vehemensen tiltakozott, de a jó meggyőző képességemnek hála, azt ígérte, úgy egy óra múlva itt lesz. Csak nem, ma van a szerencse napom? Felöltöztem a szekrénybe pakolt ruháimba. Oh, a francba! A bebarnult vértócsa változatlanul a lila színbe ékelődve virított. Eltakartam a kezemmel, és a recepcióhoz sunnyogtam. A lehető leghalkabban közöltem a nagyban kérődző pasival, hogy a saját felelősségemre távozok, ha hajlandó volna, odaadni az aláírandó papírokat.

- Az ügyeletes orvos beleegyezése szükséges hozzá – közölte monoton hangon, fel sem pillantva a monitorról.

- Oké, leszarom – még mielőtt kommentálná vagy visszatartana, gyorsan eltűztem onnan.

Az épület előtt dideregve topogtam. A lélegzetem apró felhő pamacsokat rajzolt körém. A hőmérséklet a fagypont alá süllyedt szóval, ha a barátnőm nem siet élő hóemberré dermedek. A mellettem elsétáló emberek felvont szemöldökkel bámultak meg. Gunyorosan rájuk vigyorogtam, és beintettem. Elismerem, hogy ismételten nagy faszságot csináltam, de ez van, és nincs az a pénz, amiért visszamegyek. Basszus Caroline hol a fenében vagy? Elég volt csak rágondolnom a kocsija már is bekanyarodott a sarkon. Szabályosan feltéptem az ajtót, mikor leparkolt előttem. Feljebb tekertem a fűtést, és a kicsapódó hővel igyekeztem felmelegíteni, az elgémberedett ujjaimat.

- Andy meg fog ölni, ugye tisztában vagy vele? – láttam rajta mennyire húzza a száját.

- Igazad van, hagyjuk a fenébe! – kiszálltam. A szél hatalmas erővel fújt át rajtam, és ismételten az vetődött fel bennem, mekkora baromságot művelek.

- Heaven, tüdőgyulladást fogsz kapni! – hajolt ki a kormány mögül tovább járatva a motort. – Legalább engedd meg, hogy haza vigyelek! – én nyertem. Nem így terveztem, de megteszi. Elégedetten ültem vissza. A kis műsorom segített a célom elérésében.

- Megkérhetlek, hogy ne oktass ki? Semmi kedvem veszekedni… - hátra dőltem az ülésben. Mérhetetlen fáradtság zuhant rám, amit köszönhettem a belém diktált bogyóknak.

- Legalább elárulod miért kerültél kórházba? – kérdezte egérke hangon.

- Az apám kétes üzleteket folytat, és miatta szarba kerültem. Hőssé váltam, golyót kaptam, és ennyi – zártam rövidre a mondókámat.

- Na, melletted sem unatkozik az ember lánya! – nézett rám megdöbbenve, kikerekedett szemekkel.

- Valami olyasmi – kieresztettem a bent tartott levegőt, és próbáltam kényelmesen elhelyezkedni. Mi lenne, ha csak pár másodpercre engednék a sötétségnek? Úgy sem sikerül elaludnom…

- Heaven, megérkeztünk! – az érintésétől automatikusan összerezzentem. Oh, a picsába! Még is csak elszunyókálhattam. Mennyi idő telhetett el? A műszerfalon levő digitális óra 13:46-ot mutatott. Hatalmasat nyújtózkodtam, és éreztem, hogy még bőven szükségem lesz a pihenésre.

- Kösz a fuvart! – nyomtam el az ásítást. – Este 19:30-kor értem jössz?

- Úgy festesz, mint akibe hálni jár a lélek. Nem kellene inkább… - mért végig aggódva.

- 19:30 – ismételtem meg erőteljesebben. – Vagy te, vagy a busz, választhatsz!

- Jól van, 19:30 – biccentett. Szerintem legszívesebben elküldene a halál faszára, de igyekszik toleráltan viselkedni. Valószínűleg nála is kiverem, a frász kerülget tőled faktort, viszont türelmesen tűri, ergo jár a piros pont.

- Köszi – elmosolyodtam.

- Vigyázz magadra! – sóhajtott.

- Itthon nem hiszem, hogy bármi baj történne, de ha még is hívlak! – sikerült megint a sápadtságot előhoznom belőle. – Vicceltem! – böktem oldalba.

- Pocsék a humorérzéked! – ütött vissza vigyorogva.

- Te vagy az első, aki ezt mondja – nevettem. Kiszálltam a kocsiból, és meg vártam, míg látható távolságon kívülre kerül, majd átsétáltam a kapun. A lábtörlő alatti kulcsot használva jutottam be a házba, és hálát adtam az égnek, hogy senkivel nem találkoztam a szobámba menet. Ledobáltam a ruháimat, lehalkítottam a telefonom, és szabályosan bezuhantam az ágyba. Szinte azonnal álomba merültem, mihelyst a kis párnámhoz ért a fejem.

Este hat is elmúlt, mikor verejtékben úszva riadtam fel. Ismét azok a régi képek kísértettek a temetőből, és most a tetejében Frederick is megjelent, egyenként lelőve a szeretteimet. A kurva életbe! A szekrényen levő Ventolinért nyúltam, és mélyeket szippantottam belőle. Megdörgöltem a halántékom, majd felkeltem. Az oldalam sajgott, de biztosan találok fájdalomcsillapítót, ami segíthet. Bevánszorogtam a fürdőbe. Viszonylag gyorsan lezuhanyoztam ügyelve a kötésre. Megszárítottam a hajam, és tanakodva ácsorogtam a nyitott gardróbom előtt. Hosszas tépelődést követően világos farmer, sima fekete pulóver és fekete bokacsizma mellett döntöttem. Feldobtam némi sminket, hogy elfedjem a szemem alatti sötét karikákat. A végeredmény nem lett tökéletes, de az elfogadhatóval is beértem.  Lesattyogtam a konyhába, majd csináltam egy szendvicset. Kicsit furcsállottam, hogy a ház változatlanul üresen ácsingózik. Puszta megérzésből ránéztem a telefonomra. 26 nem fogadott hívást, és 12 SMS-t jelzett. Ooops! Megoldódott a rejtély: mindenki engem keresett. Rohamtempóban pötyögtem az üzeneteket, hogy ne riadóztassák a kommandót, mert jól vagyok, csak időközben haza jöttem. Pont mire elkészültem érkezett meg Caroline is. Felkaptam a kabátom, és kisiettem a házból. Szerencsémre kissé hipochonder a barátnőm, így mindig tart magánál néhány bogyót, vészhelyzet esetére. Bekaptam egyet, és némi vízzel leöblítve vártam a varázslatos hatását. Lepisszegtem, mikor arra hívta fel a figyelmemet, hogy mennyire nyúzottnak tűnök.

- Csak el akarok jutni a koncertre. Megoldható lenne, hogy közben ne viselkedj úgy, mint egy basáskodó nagymama? – az oldalamra szorított kézzel a fogaim között szűrtem a szavakat.

- Miért vagy ilyen makacs? – sóhajtott. Beindította a motort, és kifarolt a kocsibejárónkról.

- Csak úgy – vontam meg a vállam. Bekapcsoltam a rádiót. Igyekeztem nem megint elmerülni a hívogató sötétségbe. Az ügyeletes Dj hangja legalább ébren tartott. Boldoggá teszem a barátomat, és remélem immáron sokadjára is megbocsátja a hülyeségemet, ez lebegett a szemeim előtt.

Nem emlékszem rá, hogy legutóbb is ekkora tömeg lett volna a Siberia előtt. A sor egészen az utca közepéig kígyózott, és senkit nem érdekelt a cudar időjárás.

- Lemaradtam valamiről? – fordultam a barátnőm felé. – Ingyen van a citromos süti? Bevették a bandába Justint Biebert? Mi a szart keres itt, ennyi ember? – intettem a több ezernyi rockker, emo meg faszom se tudja milyen irányzatú nép felé.

- A legutóbbi videójuk a Youtube-on hatalmas nézettséget termelt. Azt rebesgetik, hogy lemezszerződést ajánlanak nekik – kissé idegesen vakargatta az állát. Mellesleg ő is kiöltözött, és nem törődve a mínuszokkal miniszoknyát húzott. – Viszont, ha ez megnyugtat, még mindig bevihetlek a titkos úton – kacsintott rám megspékelve egy 500 Wattos mosollyal. Rossz előérzetem támadt, de elhessegettem a gondolatot. Mi baj történhetne? Ránk szakad az épület? Kizárt dolog, mivel nem egy elbaszott katasztrófa filmben játszunk főszerepet.

A hátsó bejárathoz furakodtunk elengedve a fülünk mellett a durva káromkodásokat. Leküzdöttem a feltörekvő pánikrohamomat, és azt sugalltam magamnak, hogy minden rendben lesz. Említettem már a borzalmas tájékozódási képességemet, igaz? Na, ennek hála ismételten hallgattam Carolinera, és megint a backstageben lyukadtunk ki. Szerintem a múltkor is szándékosan vezetett ide, de nem említettem meg, mert most örültem, hogy nem az őrült rajongók közé préselődtünk. A tekintettemmel rögtön Andyt próbáltam felkutatni. A barátnőm hűen követett, miközben körbe-körbejárkáltam. Két hatalmas hangszóró mögül különös beszélgetés ütötte meg a fülemet. „Értsd már meg, hogy nem vagyunk együtt… elhagytál a karriered miatt… mégis mi a faszt vársz tőlem?.. tovább léptem, és már nem létezik olyan, hogy te meg én.” Csúnya dolog hallgatózni, de hasznos főleg, ha a pasid az egyik fél.

- Pindurka? – váratlanul lepleződtem le. Andy ott állt velem szemtől-szemben. Az arcáról egyértelmű megdöbbenés tükröződött vissza.   

- Ki ez a picsa? Valami rajongód? Küld el, nem vagyok rá kíváncsi! – szólalt meg a mellette álló 20 körüli csaj. Oldalt felnyírt rövid szőkésbarna haj, enyhén duci termet, kb. 175 cm, sötét szemek. Az erős smink meglepően illett a szakadt pólójához, a fekete kalapjához, és a rojtos szoknyájához. Életemben nem találkoztam nála ellenszenvesebb lánnyal, és engem méregetett lángoló tekintettel, csípőre tett kézzel.

- Kit nevezel te picsának? – fakadtam ki viszonozva az előbbi kedvességét. Andy megérezve a levegőben pattogó feszültség szikrákat kapkodta a fejét közöttünk.

- Nyugi Pöttöm Panna! – nevetett rajtam. Oké, kezdi bepöccenteni az agyamat!  – Nem megmondtam, hogy tűnj el? – váltott vissza az előbbi stílusába komolyra véve a figurát. Fenyegetőleg előre lépett. Ökölbe szorult kézzel indultam meg felé. A pasim mellettem termett, és átölelte a derekam. Tudta, ha nem avatkozik közbe, akkor újabb cicaharcba fogok keveredni. Caroline ijedt nyusziként húzódott a háttérbe.

- Heaven ő itt a volt barátnőm, Juliet – szólalt meg. – Juliet, bemutatom Heavent – az illedelmes kézfogás elmaradt.  Újabb vernivaló, hülye ribanc a múltjából. Óriási! Nem elég, hogy el kell viselnem Nova rohamait, a tetejébe még, itt van ez a némber is. Ölni tudnék tekintettel viszonyultunk egymáshoz. Nem megmondtam, hogy rossz előérzetem támadt?