14. rész

Emlékeztető! Soha, de soha többet ne szállj be Ashleyvel „a ki bír többet inni” játékba. A csávónak a mája, valami hihetetlen sebességgel dolgozza fel az alkoholt, egyfajta szivacsként funkcionálva. Sejtettem, hogy rá fogok baszni, de pofázhatott hozzám a másik két srác, én tökös csaj akartam lenni. A hülyeségemnek köszönhetően végig hánytam a fél éjszakát, és sajnáltam Amyt, hogy a finom vacsorája alászállt a bűzös okádékom kíséretében. Andy rakott be az ágyba miután rávett némi frissítő zuhanyra. A fejem a párna közelségére azonnal reagált, és lehanyatlott. Remélem, a pasim tudott tőlem aludni, mivel feltételezhetően, végig horkoltam a mély kómaszerű órákat.

- Jó reggelt, Napsugaram! – Andy hangja úszott be a távolból.

- Hagyj, meghaltam! – morogtam, átfordulva a másik oldalamra.

- Két választásod van: egy, felkelsz magadtól – lehúztam a fejemről a takarót, és őt néztem. Istenem, milyen helyes! Az ujján mutatta a számot. – kettő: én, rángatlak ki.

- Kösz a kedvességet, de a harmadik opció jobban tetszik, alszok még kicsit– elmosolyodtam, és visszagömbölyödtem magzatpózba. Éreztem, hogy mellém fekszik, majd lerántja rólam a takarót. – Gonosz vagy! – felültem, és durcásan beintettem.

Kimásztam a konyhába. Édes húzás tőle, hogy kikészített két szem aszpirint a kávé mellé. Ashleytől üzenet fogadott a hűtőre ragasztva: „Pindurka, bocs a tegnapiért. Mellesleg Jinxx-szel leléptünk a barátnőjéhez. Puszika, a kedvenc seggfejetek.” Remek! Csak, nem végre kettesben lehetünk? Oké, per pillanat nagyobb gondom is van ennél, ugyanis a fejem széthasadással fenyeget.

- Mi rémlik a tegnap estével kapcsolatban? – ült le velem szemben az asztalhoz. Rágyújtott.

- Fasza csaj akartam lenni, és bebizonyítani, hogy bírom a piát. Közben meg kurvára nem, és mindet kirókáztam. Na, innentől  némileg homályosak a dolgok… - haboztam. A halántékomat dörzsölgettem remélve, hogy ezzel sikerül előhívnom az eseményeket. – lefektettél az ágyba.

- Nos, Pindurka nem csak te ittál túl sokat… - sóhajtott. – Rád másztam, és szó szerint letepertelek, ami ellen cseppet sem ellenkeztél. Csúnya kimondani, de kihasználtam az alkalmat, majd megdugtalak. Megértem, ha most lelépsz, mert igazi fasz voltam, és nem akarom, hogy így ítélj meg… - őszinte megbánás tükröződött a gyönyörű kék szemeiben.

- Használtál gumit? – kérdeztem fapofával. Nem akartam bunkónak tűnni, de nagyon úgy csapódott le. Az agyam hátsó traktusából kezdett néhány kép elő, elő bukkanni. Valóban ő kezdeményezett, és én ribancként éltem a lehetőséggel. Hogy is szokták mondani? Kettőn áll a vásár!

- Fogalmam sincs – tárta szét a karját.

- A kurva életbe, Andy! – káromkodtam. Na, most verte ki nálam a biztosítékot. – Nem szeretnék, 18 évesen a Tini Mamik Klubjához csatlakozni.

- Remélem, rád fog hasonlítani – viccelődött mosolyogva.

- Bassza meg! – elvettem egy újabb szálat a dobozából. Kissé remegő kezekkel tartottam az öngyújtó lángjához.

- Nyugodj meg, nincs semmi baj – megfogta a karomat. – Ha szeretnéd, a biztonság kedvéért vehetünk esemény utáni tablettát a gyógyszertárban.  

- Úgy hallottam, hogy nem nyújt teljes biztonságot, és 26% esély marad arra, hogy nem működik. Tudod, mit? Inkább várok pár napot vagy hetet, és idővel elválik, hogy megfogant-e bennem egy új élet e vagy sem – gyors elhatározásra jutottam. Természetesen megrémített a kisbaba puszta gondolata is, hiszen még saját magamban sem bízhatok, pláne nem, hogy felelősséggel tartozzak valaki más iránt. Igaz, anya is a tinédzser korának utolsó éveiben hordott ki minket, de én nem ő vagyok, nem tudnám végig csinálni.

- Rendben, a te tested, a te döntésed – bólintott. Kicsit meglepődtem, hogy nem erősködött jobban, mert még ha nekem nem is, de neki lassan itt az ideje, hogy belépjen a büszke szülők táborába. Na, többek között, itt is érvényesül a korkülönbség dilemmája. Egyelőre lezártnak tekintem a témát, és a későbbiekben, majd ráérünk még ezen töprengeni, ha bekövetkezne a baj.

- Visszafekhetek? Nem vagyok túl jól… - a rosszullét váratlanul fogott el. Úgy éreztem az egész világ forog körülöttem. Rögtön mellettem termett, és a kezét a homlokomra rakta. – Szerinted a másnaposságom következménye lehet? – az eszembe sem jutott, hogy esetleg megbetegedhettem.

- Dőlj le egy kicsit, szeretném, ha megmérnénk a lázad – átváltott az aggódó őrangyal szerepébe. Betámogatott a szobába, és jó alaposan betakargatott. – Nincs hányingered? – megráztam a fejem. Leült mellém, és hőmérőt dugott a nyelvem alá. – 37.2 az nem vészes. Pihenj egy kicsit, addig hozok valami kaját a boltból, rendben? – ismét bólintottam. – Később, ha jobban vagy megnézhetnénk a karácsonyi felvonulást az Earhart sétányon. Mit szólsz hozzá?- kisimította a hajamat az arcomból.

- Remekül hangzik.

- Nemsokára jövök – megpuszilt.

Nem akartam, de akaratlanul is elnyomott az álom. A cirógatására ébredtem lövésem sincs hány órakor. Felültem, és hatalmasat nyújtóztam. A fáradság elmúlt, de úgy éreztem, mintha egy elefánt ülne a mellkasomon. Úgy döntöttem a háttérbe szorítom az egészségem (oké, elismerem hatalmas faszság, de nem szerettem volna, hogy tönkre tegye a boldogságát. Most az egyszer nem lehetek önző!), és hazudtam, mikor megkérdezte javult-e a helyzet. Felöltöztem, és tudtam nem a legjobb ötlet feltételezhetően betegen kimozdulni a lakásból, viszont per pillanat nem érdekeltek az aggodalmaim. (Igen, sejtettem, hogy a másnaposságnak már messziről semmi köze az egészhez.) „Megreggeliztem” valamivel később, és neki vágtunk a gyönyörű hóborította városnak.

Los Angelesben is hatalmas hangsúlyt fektetnek az ünnepekre, de New Orleans fényévekkel felülmúlja. Három teljes utcát zártak le a rendőrök segítségével, hogy biztosítsák a rendezvény akadálytalan működését. Óriási tömeg gyűlt össze, és szinte a család összes tagja képviseltette magát a legkisebbektől a legnagyobbakig. Azok, akik nem szándékoztak szardíniákként összepréselődni, a meleg lakások nyújtotta biztonságot választották, derékig kilógva az ablakokból. El kellett ismernem, hogy a szervezők munkája meghozta a gyümölcsét. A résztvevő színészek vagy éppen beöltözésre vágyó személyek szemkápráztatóan díszes jelmezekben vonultak fel. Akadtak vicces figurák, mese szereplők, híres színészek, angyalok, ördögök, krampuszok, manók és vagy száz különféle Mikulás. A guruló színpadokat külön dicséret illette annyira aprólékosan lettek elkészítve. A kedvencemnek a hó gömbökkel tele zsúfolt kompozíciót szavaztam, aminek a középpontjában gyerek kórus énekelte a Jingle Bellst. Érdekes, pöppet giccses, de nekem valamiért elnyerte a tetszésemet.  Andy persze lehurrogott, viszont nem tántoríthatott el (mellesleg neki a rock&roll angyalok összeállítás jött be).

- Ne menjünk haza? Úgy fest nem mondtál igazat, és rohadtul aggaszt a szinte folyamatos köhögésed – hosszú percek óta rohamszerűen tört fel belőlem. Próbáltam nem figyelni rá, de egyre nehezebben sikerült elterelni a figyelmem a szorításról, és a sípoló tüdőmről.

- El fog múlni – legyintettem, mikor végre elég levegőhöz jutottam, hogy sikerüljön szavakat formálnom.

- Pindurka, halálra rémisztesz… - látszott rajta mennyire félt engem, és rájöttem mekkora baromságot követtem el, mivel tapasztaltam párszor mennyire képes aggódni értem.

- Sajnálom – az egész testemben megremegtem a következő hullámtól.

- Azt, hogy idiótaként viselkedtél? – lesütött szemekkel néztem fel rá, majd bólintottam. – Fasza! Irány a kórház! – mindenféle tiltakozásom ellenére durván lökdösődve kitört a tömegből, és betaszigált a kocsiba. Elővettem az inhalálót, de nem sokat segített. Sikerült arra ösztönöznöm, hogy padlóig nyomja a pedált azzal fenyegetve minket, hogy bármelyik másodpercben egy korlátnak ütközünk, a csúszós utakon.

- Andy, nem kell kinyíratni magunkat csak, mert rohamom van – elfehéredett ujjakkal kapaszkodtam az ülésbe.

- Nem akarlak elveszíteni, érted? – kétségbeesettnek tűnt.

- Nem fogsz, megígérem, sem most, sem később – megsimogattam az arcát. Elfojtottam a köhögést, és tiszta erőmmel harcoltam a sötétség ellen. Érte megéri, hogy ne adjam fel!

Szerencsémre sürgősségi ellátást kaptam, és persze az is közre játszott, hogy Andy kiverte a balhét, mikor kb. az ötödik orvos haladt el mellettem anélkül, hogy segítene rajtam. Néhány vizsgálatot követően kiderült, a hideg és az itteni klíma túlságosan megviselte a tüdőmet. Lényegében semmi komoly, csak rengeteget kell pihennem. Felírtak pár erősebb gyógyszert, és az orromban levő csövön keresztül tiszta oxigént pumpáltak belém. Pár óra múlva haza engedtek, és mivel rettentően kimerültem, szinte azonnal elaludtam az ágyában. Mellém bújt, és úgy ölelt, mintha egy aprócska törékeny madárka lennék, aki a megfelelő gondoskodás nélkül, örökre elveszne a kegyetlen nagy világunkban.

Fel sem ébredtem másnap reggelig. Egy szál bugyiban, és pólóban másztam ki a konyhába. A pasim Ashleyvel beszélgetett hevesen gesztikulálva. Oh, a francba el is felejtettem, hogy ő is itt lakik. Természetesen nem kerülhette el a tekintetét a szegényes öltözékem, és alaposan végig gusztált. Gyorsan vöröslő fejjel siettem vissza, felkapni egy sortot.

- Cuki pingvinek – jegyezte meg az a seggfej, mikor visszatértem. – A hat éves unokahúgom irigykedve könyörögné le rólad – röhögött, mire Andy vállba bokszolta.

- Neked, nem a gépen kellene lenned? – elengedtem a fülem mellett a megjegyzését.

- Felhívtak a szüleim, és azt mondták, hogy inkább maradjak itthon, és később, majd meglátogatom őket – újabb falatot kapott be az evőpálcikával a kínai kajás dobozból. – Szóval hova megyünk ma?

- Pindurkának szigorú pihenést írtak elő, ergo sehova – felelte Andy szigorúan.

- Jobban vagyok – próbálkoztam. A mellkasom fájt egy picit, de ez csak a tegnapi utóhatása. – és szeretnék kimozdulni – kávét töltöttem, majd leültem mellé. Bevetettem az ellenállhatatlan boci szemeket, amiktől még a szőrős szívűek is elolvadnak. – Légy szíves… - szándékosan elnyújtottam, hogy még hatásosabbá váljon a könyörgésem. Kis cica módjára hozzá dörgölőztem. – Ígérem, szólok, ha nem érzem jól magam, és te hős Batmanként megmenthetsz – némi szempilla rebegtetés nem árthat.

- Baszd meg! Előző nap még alig kaptál levegőt, és ha nem érünk be időben a kórházba, ma nem lehetnél mellettem – mérgesen az asztalra csapott, amitől összerezzentem. Pont az ellenkező hatás értem el. Ismételten feldühítettem. Pocsék barátnő vagyok!  - Vedd komolyan, amit az orvosok mondtak, és maradj ágyban a kurva életbe! – megijesztett a viselkedésével, holott jogosan gurult be rám. Néhány órával ezelőtt még halál közeli állapotban voltam, most meg úgy csinálok, mintha nem történt volna, semmi különös.

- Andy… - éreztem, hogy elszorul a torkom, és a könnyek marták a szemem.

- Ne haragudj! – rögtön észrevette, hogy a heves reakciója a szívemig hatolt. Átölelt, és magához húzott.

- A babaképűnek igaza van! – szólt közbe Ashley. – Az egészséged mindennél fontosabb, és nem szarhatsz rá nagy ívben! – a felállás kettő az egy ellen, erőfölénybe kerültek. El kell ismernem a veszteségemet.

- Később? – azért nem adom fel teljesen.

- Talán, ha megbizonyosodom róla, hogy minden rendben – egyezett bele.

A reggeli után bevettem a felírt gyógyszereket, amik ismét álmossá tettek, szóval ledőltem egy picit. Ismét ott álltam abban a temetőben, de a barátom helyett most én feküdtem az üveg koporsóban. Számomra ismerős, és ismeretlen emberek lehajtott fejjel gyászoltak, a frissen kiásott gödör körül. Láttam anyut a sírástól feldagadt szemekkel, Andy vállán zokogva. Ott feküdtem, érzékeltem mindent, de képtelen voltam megszólalni, vagy bármit is jelezni a külvilág felé. Iszonyúan féltem, körül zárt a sötétség, és hiába ordibáltam, senki nem hallotta, csak a fejemben játszódtak vissza a sikolyaim. Rettentően féltem, és tudtam most az egyszer, nem sietnek a megmentésemre.

- Pindurka – a messzi távolból érzékeltem a hangját. Próbáltam kijönni a fény felé, de húzott magával lefelé, és nem akart elereszteni. – Ébredj! – a rázogatása túlságosan élethűnek tűnt, közben meg, még sem. Az álom és a valóság határán lebegtem. – Itt vagyok, kicsim, hallasz? – egyre kétségbeesettebbé vált.

- Andy? – a szemem hirtelen pattant ki. Sípolt a tüdőm, a pólóm úszott az izzadságtól, a hideg kegyetlenül marta a testemet. Rémülten kapkodtam körbe a tekintetemet, és hosszú másodpercekig nem bírtam beazonosítani hol is vagyok pontosan. – Anya hol van? – néztem rá szomorúan.

- Kicsim, ő már nincs velünk – kedvesen végig simított az arcomon. – Oh, a faszba! – káromkodott. – Tűzforró vagy!

- Nem igaz, láttam őt… - kezdtem elbizonytalanodni. – Anya! – kiabáltam tiszta erőmből. Nem érkezett válasz, ezért ledobva a takarómat szabályosan kiugrottam az ágyból. Szédültem, a látásom elhomályosult, de legbelül már tudtam, hogy Andy igazat mondott. Az emlékek villámgyorsasággal törtek be az elmémbe. Az utolsó reggel, mikor elbúcsúztunk, a teste a kloroform bűzös halottasházban. Az agyam egy része érezte, hogy valami nincs rendben, de a másik továbbra is kétkedett benne. Emlékszem kis koromban mindig csokis palacsintával vidított fel, ha rossz kedvem volt, és soha nem felejtette el a számomra fontos dolgokat. Ha az Oroszlánkirályt akartam hatszáz ezredjére is végig ülni, ő ott ült mellettem és vigasztalt minden egyes alkalommal, mikor sírva fakadtam Mufasa halálán. Istenem, annyira hiányzik…

- Kicsim, meg kell nyugodnod, nem szeretném, ha egy újabb rohamba hajszolnád magad – megfogta a karomat, és a szemembe nézett. – Mérjük meg a lázad, rendben? – a hátamat cirógatta. A mellkasába fúrtam az arcomat, majd utat engedtem a könnyeimnek. – Nincs semmi baj, én itt vagyok – levegőért kapkodtam. Próbáltam nem pánikolni, mert az csak ront a helyzeten, de higgyétek el nem könnyű. A fejemben továbbra is kavarogtak a gondolatok, és még mindig küszködtem a realitás érzékemmel. Felkapott, mintha csak pehelysúlyú lennék. Visszavitt az ágyba, majd lázmérőt dugott a számba. Rettentően fáztam a vastag takaró ellenére is, és a térdemet átölelve igyekeztem a maradék levegőmet is szabályozni, hogy ne ájuljak el az oxigén hiánytól. – 38, 5 – vette ki pár perc múlva. Felkelt, majd egy fehér pirula, némi víz és az inhalálom kíséretében tért vissza. – Nincs gyógyszer allergiád, igaz?

- Nem tudok róla – válaszoltam remegve.

- Szuper! – belém diktálta a pirulát, és néhány kortyot, hogy lecsússzon. A spray pár fújás után segített ellazítani a hörgőcskéimet. Megvárta, míg újra rendesen kapok levegőt, miközben végig kedvesen, megnyugtatóan beszélt hozzám. Bebújt mellém, majd szorosan átölelt, mintha csak az életem, múlna rajta, ami részben igaz. – Én, mindig itt leszek neked, ezt soha ne felejtsd el! – megpuszilta a homlokomat. Szép lassan ismét engedtem a sötétségnek, habár kicsit féltem lehunyni a szememet. Legbelül tudtam, hogy ha Andyn múlna, soha nem esne bántódásom, és sokszor, főleg a nehéz percekben ez a megváltást jelentette a számomra.

Fogalmam sincs, mikor ébredtem fel, de a nap már magasan vakított az égen. Mellettem szuszogott, ami békével töltötte meg a lelkemet. Szorosan hozzá bújtam, és most én sugdostam megnyugtató szavakat a fülébe. Hál isten a tegnap estéhez képest rengeteget javult az állapotom, a fejem is kitisztult. A rémálmok gyakran olyan helyekre vihetnek téged, ami rohadtul kikészíthet, ha nem vagy elég erős a túléléshez. Viszont, ha van valaki a túloldalon, aki fogja a kezedet, akkor sokkal könnyebb a visszatérés, és van esély a gyógyulásra.