22. rész

Az emberek a hosszas sugdolózások után kezdték sejteni, hogy valami nagyon nincs rendben velünk. Megfogta a kezemet, és megcéloztuk a vörösen villogó vészkijárat feliratú ajtót. Elkerülve a lámpák fénykörét behúzódtunk egy sarokba. Ki kellett találnunk valamit, hogy kiszabaduljunk innen, ezt tudtuk kimondatlanul is. Felvetődött bennem az is, hogy mi lenne, ha csak egyszerűen kisétálnánk, de Andy aggódó arca gyorsan elvetette az ötletet. Azt hiszem itt az ideje, hogy a drágalátos nővérkém végre visszaadja a kölcsönt, amivel tartózik.  A hívások után nem maradt más dolgunk, mint várni. Reménykedtünk, hogy az üldözői nem követnek minket, ha a tervünk beválik.

- Mi lesz, ha nem működik? – idegesen járkált fel és alá. Már a harmadik cigijét szívta, én pedig lassan bele szédültem a monoton köreibe.

- Nem állnál meg egy kicsit? A ringlispíljeidtől szétmegy a fejem.

- Bocs – megtorpant, és mellém lépett támasztani a falat. – Szóval Pindurkám mi lesz akkor? – sóhajtott fáradtan.

 - Gotham city polgárai soha nem csüggedhetnek, hiszen ott vagy, ha segítségre szorulnának.  Batman mindig megmenti a napot, nem igaz? – mosolyogtam rá bizakodóan.

- Kösz, kicsim az emlékezetőt – felemelte a pulóvere alját, és a nadrágja derekából húzta elő a fegyvert. Kikerekedett a szemem a forgó tárcsás revolver láttán. Szakszerűen betárazta a golyót. – Az apád kis ajándéka, hogy megvédjelek, ha úgy hozná a sors.

- És, ha lábon lövöd magad? – gyanakodva felhúztam a szemöldököm. Jó a párom meg minden, de bizalmat azért még nem szavazok e téren.

- Christopher gyorstalpalót tartott, szóval ne aggódj ilyen apróságokért – kacsintott rám.

- De… - a szájával tapasztotta be az enyémet. A szemétládának van pofája, így elterelnie a figyelmemet, ez annyira ócska trükk.

Nem sokkal később bukkant fel Ashley az oldalán a kocsonyaként remegő Novával. Szánalmas látványt nyújtott. A gondosan karbantartott körmei tövig rágva, a tökéletes barna hullámai most szalmaszerűen lógtak alá, a mályvaszínű szövetkabátját félre gombolta, és a smink is hiányzott róla. Vajon az, hogy egy emberi roncs vált belőle az én számlámra írható fel? Hirtelen megsajnáltam, mert a gyávasága ellenére ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben. A tépelődő Andyn is észrevettem, hogy azon agyal, hogy megölelje vagy szétrugdalja a pici formás popóját. A fellángoló érzelmeimnek hála hozzá sétáltam, és szorosan köré fontam a karomat. Kétségbeesetten csimpaszkodott belém, és zokogott.

- Figyelj, erre most nincs időnk! – simogattam meg a fejét kedvesen, mire rám emelte a könnyektől csillogó sötét szemeit. – A telefonban megbeszéltük mi a dolgod. Képes leszel rá? – észhez kell térítenem, különben baszhatjuk az egészet.

- Hát, még szép, hogy képes rá! – csapott egy isteneset a hátára Ashley, amitől szabályosan visszaugrott ijedtében a karomba. Valószínűleg lelkesítőnek szánta a mondatot, de pont az ellenkezőjeként sült el.

- Hagyd békén, seggfej! – kelt a védelmére Andy. – Így is kész roncs szegény, nem szükséges még neked is rontanod a helyzeten! – az érintett hölgyemény elmosolyodott az exe szavai hallatán. Feltételezhetőleg a halovány remény szikra most feltámadt benne. Tudtam, hogy nem okos dolog táplálni a rögeszméjét, de most inkább elharaptam a számat, mint hogy közbe szóljak. – Vagy esetleg szeretnél a bal szemed alá is egy monoklit? – a napok elteltével is szivárványszínben játszott a jobbja. Tökéletes emlékeztetőül szolgált az elvadult bulinkra. A bűntudat bekopogtatott a lelkemben, ám gyorsan száműztem.

- Megteszem – szipogott összeszedve magát. Kifésülte az arcából a zilált tincseket, és kihúzta magát.

- Olyan büszke vagyok rád! – a barátom édesen vigyorgott rá, aminek hatására szabályosan kivirult a testvérkém. Szinte másodpercek alatt változás állt be az egész lényében, és ez ismét igazolta, hogy súlyos viselkedésbeli problémái vannak.

 - Fordulj el, Ashley! – szólt rá megemelve az egérke hangját.

- Ne már! – nyafogott, mint egy öt éves, akit megfosztanak a kedvenc tévé műsorától. Andy tarkón legyintette, mire durcásan engedelmeskedett. Közben ők is dzsekit és pólót cseréltek, majd jöhetett a kocsi kulcs. A terv pofon egyszerű! Kétpetéjű ikrek vagyunk, és közelről szinte alig hasonlítunk, távolról pedig nem szembeötlő a különbség. Ruhát cserélünk, majd a gitáros elhajt „velem” mi meg szépen sunnyogva eltűnünk. Zseniális nem? Na, jó beismerem annyira nem, de jobb nem jutott eszembe.

- Milyen? – pördültem meg a sarkam körül. (Szerencsére hajszálpontosan megegyeznek a méreteink.) A koptatott farmer, a baba kék kasmírpulcsi, és a rikító kabát nem illett hozzám, de nem is ez a lényeg. A vörös hajamat a frufrum kivételével a kötött sapka alá gyűrtem. A lapos hegyes orrú cipőjét rettentően kényelmetlennek találtam, mivel nem vagyok hozzá szokva az ilyen típushoz. Nova ott állt mellettem az iskolai egyenruhámban, a fekete kabátom kapucniját az arcába húzva.

- Nem rossz – biccentett Andy újabb cigire gyújtva. – Induljunk! – fogta meg a kezem és közelebb húzott magához.

- Hé, Nova! – szóltam utána.

- Igen? – fordult vissza.

- Már nem tartozol semmivel! – úgy döntöttem ezennel lerendezve az ügy. Rám mosolygott és köszönömöt formált az ajkaival.

- Hé, haver, ha bármi baja lesz a Mustangnak elevenen megnyúzlak, világos? – fenyegette meg. Ugyan soha nem mondta ki, de sejtettem, hogy az-az autó sokat jelent neki.

- Mint a nap! – tisztelgett kötelességtudóan huncut vigyorral a szája sarkában. Szerintem titokban régóta arra vágyakozhat, hogy egyszer beülhessen a kormány mögé. Legalábbis, ezt szűrtem le a reakciójából.

A fal mellett osonva, nindzsa módban jutottunk ki a boltból. A csípős hideg azonnal a csontomig hatolt, és a tüdőmbe mart minden egyes légvételnél. Andy előre ment leellenőrizve tiszta-e a terep. Az ujjaimat lehelgetve figyeltem az utca túl oldalán sétálgató embereket. Egy kisebb társaság önfeledten nevetgélt, mintha nem fájna semmi, és a világ csupa mókából, meg kacagásból épülne fel. Irigyeltem őket a feltételezhetően békés, meleg otthonukért, ahova haza térhettek. Olyan szívesen átadnám nekik a problémáim csak egy apró részét, hogy ne én viseljem a terhet, ami a föld felé húz. Tőlem egy férfi vette el mindezt, akinek a mai napig nem tudom a nevét. Hatalmas sóhajt engedtem ki. A múlton már nem változtathatok, de ettől függetlenül a jelenem még uralhatom bizonyos szinten.

- Mi az kicsim? Mit nézel ennyire? – meresztette a szemét arra, ahol pár másodperce elhaladtak.

- Nem fontos! – ráztam meg a fejemet. – Mi a helyzet? – zökkentem vissza a sivár valóságba.

- A kocsimat követik, szóval… - nyújtotta el a szót, és átölelte a vállamat. – mit szeretnél csinálni?

- Meg kéne kérdeznünk apát, hátha ő informáltabb nálunk – igen, legszívesebben azt feleltem volna, hogy vigyél innen minél messzebbre, de nem futhatunk örökké.

- Rendben – lehervadt a mosolya, de tudta, hogy így a helyes. Az merült fel bennem vajon hányszor átkozhatta el a percet, mikor az őrangyalommá avanzsált azon az éjszakán a sikátorban. Megváltozott volna az életünk akkor is, ha nem találkozunk? Természetesen, de nem ebben az irányban, és az utunk még véletlenül sem, keresztezte volna a másikét. Andy más lányba zúg bele, és esetleg én is valakibe. Csak bámultam őt, és áldottam a sorsot, vagy bárkit, aki összehozott minket, mert tudtam nélküle elvesztem volna.

 A sötétkék Chevrolet ugyan nem ma gördült le a gyártósorról, ám ettől eltekintve tökéletesen megbirkózott a jeges utakkal. Kicsit meglepett, hogy a csődör mennyire ügyel a rendre a kocsiban, sőt még egy kis macis vanília illatosított is kiakasztott a visszapillantó tükörre. Valahogy nem illett hozzá, de hát mindenkinek akad olyan oldala, amit talán soha nem ismerhetünk meg. Az út a házunkig töprengéssel telt legalábbis a részemről, és talán Andyéről is, mivel ő sem beszélt hozzám. Néha kijár nekünk, hogy ne osszuk meg másokkal a gondolatainkat, de titkon azt kívánjuk, bárcsak tudnák, és megválaszolnák a kérdéseinket. Persze, ez hülyeség, mivel nem rendelkeznek telepatikus képességekkel, de attól még megtehetnék.

Apa szokás szerint a dolgozószobájában ült. Elmélyülten lapozgatott egy vaskos szürke mappát. A kis asztali lámpa erős fénye kirajzolta az idők során elmélyült ráncait, és ettől olyan öregnek tűnt. A hasonlóság fellelhető közöttünk, de én határozottan anya vonásait örököltem. Elhelyezkedtünk az íróasztallal szembeni bőrszékekbe.

-  Rágyújthatok? – kérdezte a barátom az üdvözlés után.

- Természetesen – elé tolta a hamutálat. Én pedig automatikusan kiszolgáltam magam apa dobozából. – Andrew ma egy fekete autó követett téged, igaz? – válaszul biccentett. – Abból, hogy itt vagytok kikövetkeztem, hogy leráztátok őket – az arca gondterhességről árulkodott.

- Vincentről van szó, és a gyilkosról, akit lelőtt? – szakítottam félbe. A félelem szép lassan kúszott felfelé a torkomban, mert iszonyú rossz megérzésem támadt.

- Nos, kicsim – kifújta a levegőt. A homlokára tolta a szemüvegét, és elém rakta a mappát. Egyelőre nem nyúltam hozzá. Ki akarom várni a mondóka végét. – Frederick rossz embert bízott meg annak idején. Fogalma sem volt róla, hogy Michael Fitzberg, Nathan Wilkins unokaöccse. A sztori itt válik veszélyessé, ugyanis Wilkins a Nyugati Part legnagyobb drog dílere. Emellett illegális fegyvercsempészet, lányok futtatása, kisebb-nagyobb rablások, és isten tudja mi, kötődik még a nevéhez. A bűnlajstroma hosszabb, mint a karom, és ennek ellenére a rendőrség nem talált elég terhelő bizonyítékot, hogy sittre vágják. Diplomázott ember, ám a tehetségét inkább az alvilág bugyraiban kamatoztatta. Ugyan egy mocskos féreg, aki nem futamodik meg a legaljasabb módszertől sem, a családja szent a számára. Az egyik informátorom szerint vérdíjat tűzött ki Fitzberg gyilkosának a fejére. Vincent egyik testőre, Jackson busás összegért elárulta mi történt a pincében – az izompacsirta ugrott be azonnal. Ő volt az, aki fegyvert nyomott a kezembe. – Ugyan ti csak részlegesen vagytok érintettek az ügyben, még is azt kell mondanom, hogy veszélyben van az életetek.

- A Subot pedig Wilkins vagy egy csicskása vezette – fejezte be Andy.

- Az aktában minden benne van, amit csak összebírtam szedni. Andrew kérlek, szólj, ha bárkit is felismersz – sóhajtott.

A képek tartalmától hamar felfordult a gyomrom. Kibelezett, megcsonkított, szanaszét vagdosott holttestek, és ezek csak a jéghegy csúcsa. Kb. a tizedik oldal után elrohantam kidobni a taccsot. Hosszú percekkel később is ott ültem a hideg kád oldalának támasztva a fejemet. A fasz ki van faktorom elérte a maximumot, amit még képes kezelni. Képtelen vagyok folytatni, nem akarok tovább menekülni, bele fáradtam. Ha anya még velem lenne, ez az egész nem történt volna meg. A sírás kerülgetett, és most olyan jól jönne egy váll, ahol szabadjára engedhetem a könnyeimet. Andy meghallhatta a néma segélykérésemet, mert az ajtó váratlanul kinyílt.

- Hé, édesem minden rendben? – guggolt le hozzám. A leheletem borzalmas, a hajam az izzadságtól az arcomhoz tapadt, és a megerőltetéstől átizzadtam a pulóverem.

- Semmi sincs rendben – a nyakába borultam, és szabályosan rázúdítottam a bánatomat. Kicsit meglepte ez a hirtelen hangulatingadozásom, de nem kell rajta csodálkozni. Az utóbbi néhány hétben több szarság ért, mint eddig tizennyolc év alatt.  

- Mi a baj? – kérdezte kedvesen a tincseimet kisimítva az arcomból.

- Besokalltam, érted? Elegem van! – hisztérikusan fakadtam ki. Ha nem fogja a karomat, most sikítozva rohannék el. Az események meghátrálásra késztettetek, és hiába nem ezzel a szándékkal jöttem haza, jelen pillanatban a dolgok ellene szóltak.

- Mi lenne, ha lepihennél egy kicsit? Azt jót fog tenni…

- Nem merem lehunyni a szemem… - a kezembe temettem az arcomat, és tovább zokogtam.

- Oh, baszd ki! – káromkodott. – Annyira sajnálom, édesem. Tudom, hogy rettegsz, és legszívesebben elvinnélek innen minél messzebbre el a sok faszságtól – mellém roskadt. A bal kezével átölelte a vállamat, a jobbal a hajába túrt. -  Mondd meg te, mit szeretnél! Mitől éreznéd jobban magad? – nézett rám.

- Tedd meg, vigyél el innen minél messzebbre! – ismételtem el a szavait. Ha másban nem legalább a szerelemben szerencsés vagyok, és ezért hálát adhatok a kis pelenkás Cupidónak. A nyila pont a megfelelő pillanatban talált el. Megrepesztette azt a kemény burkot a szívemen, amit az anyám halála óta senki másnak nem sikerült. Andy nélkül valószínűleg már én is a pokolban égnék. Az öngyilkosok oda kerülnek, a megváltás reményének legapróbb esélyétől is megfosztva. Nem a legszebb kilátások az öröklétre. Nem vallásos szellemben nevelkedtem, még is hiszek ebben. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ebben az esetben, miért akartam akkor a könnyebbik utat választani. Biztosan nektek is volt olyan pont az életetekben, ahol megrekedtetek, és úgy éreztétek ennyi, jöhet a kecses lepelbe burkolózó Kaszás. Nos, nekem is volt…

- Hát, akkor itt az ideje a lehető legnyálasabb, legromantikusabb randinknak, amit csak elbírsz képzelni! – mosolygott.

- Séta a naplementében a tengernél? – csillant fel a szemem. Melyik lánynak nem dobbanna meg a szíve egy ilyen mondat hallatán?

- Még szép, és ha kell még egy kicseszett fehér lovat is szerzek a kedvedért! – vigyorgott.

- Utálom a lovakat! – sikerült elérnie, hogy még ebben a nyomorult helyzetemben is felkacagjak.

- Én is – velem nevetett. Történjék bármi is, soha ne engedd el, azt az embert, aki képes a legrosszabb időkben is felvidítani, mert ha megteszed, az olyan, mintha magadból veszítenél el egy darabot. És azt nem akarod, igaz? Emlékszem anya mindig ezt mondogatta nekem, de csak most értettem meg a szavait.